English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent Adalbert Központ
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
Metanoia Videóstúdió
nyil Katolikus média bővebben


Instrukció a Keleti Egyházak Kánonjainak Törvénykönyve
liturgikus előírásainak alkalmazásához

A Keleti Egyházak Kongregációja dokumentuma
1996. január 6.


TARTALOMJEGYZÉK

Előszó
Bevezetés
     I. fejezet: Az instrukció jelentősége és természete
     II. fejezet: A keleti egyházak saját örökségének elévülhetetlen értéke és
                      felvirágoztatásának sürgető feladata
     III. fejezet: A liturgikus örökség gazdagsága
     IV. fejezet: A liturgikus törvényhozás illetékessége és összetevői
     V. fejezet: A liturgikus ünneplés mint az Egyház ikonja
     VI. fejezet: Általános megfontolások az istentisztelettel és a szentségekkel
                       kapcsolatban
     VII. fejezet: A keresztény beavatás szentségei
     VIII. fejezet: Az isteni liturgia
     IX. fejezet: A szent rend
     X. fejezet: A házasság
     XI. fejezet: A bűnbánat
     XII. fejezet: A betegek kenete
     XIII. fejezet: A zsolozsma
     XIV. fejezet: Szent helyek, gesztusok és tárgyak
Összegzés
Jegyzetek


ELŐSZÓ A KELETI EGYHÁZAK TÖRVÉNYKÖNYVE
LITURGIKUS ELŐÍRÁSAINAK ALKALMAZÁSÁRA
VONATKOZÓ INSTRUKCIÓJÁHOZ


A Keleti Egyházak törvénykönyve liturgikus előírásainak alkalmazására vonatkozó instrukció magyar fordítása kedvező alkalmat kínál arra, hogy átgondoljuk a dokumentum értékeit és újra emlékezetünkbe idézzük, hogy minden egyház életének középpontjában az Isteni Liturgia áll. Ez a II. Vatikáni Zsinat meggyőződése is, mely a Szent Liturgiát úgy definiálta, mint az Egyház egész életének „csúcsa és forrása”.

Bármely egyház lelki mélységének megtalálásához szükséges, hogy lényegileg megismerjük annak a liturgiáját: a liturgikus formák és gesztusok által az egyes egyházak belső és külső jegyei jelennek meg. A hívő ember mind jobban beleoltódik Krisztusba s vele együtt a közösségébe, ugyanakkor saját egyházának élő hagyományába, sőt, ezáltal a többi egyházéba is. A különböző keleti hagyományok mindegyikének megvan a maga sajátossága, ám mindegyikükre jellemző az a felfogás, mely szerint a liturgia az Istent megillető tisztelet és az ő átistenítő szeretetében való elmélyülés legmagasztosabb formája. Mindez a költészet, a szimbólumok nyelvén, a misztériumok világán keresztül értelmezhető, melyeknek csúcsa a liturgia, hiszen az nem más, mint az Istenember Krisztus eljövetele a Szentlélek erejében, hogy elvezessen bennünket az Atyához, vagyis eljussunk általa a Szentháromságos Istenhez.

Az 1996. január 6-án megjelent Instrukció ma is segíteni kívánja a Keleti Katolikus Egyházakat abban, hogy újra megerősödjenek a liturgia elsődlegességében, miközben az egyes egyházak megőrzik tiszteletüket és hűségüket a saját hagyományaikhoz. Olyan normák ezek, amelyek kifejezik azt a misztériumot, melyet az egyházi közvetítés által az Atyaistentől kaptunk meg a Fiúban és a Szentlélekben. Az Egyház a felülről jövő adomány engedelmes befogadása által épül. A normákhoz való ragaszkodás pedig ennek a hívő befogadásnak a kifejeződése, melyet hálatelt csodálattal és örvendező tanúságtétellel vallunk meg az ünneplésben, az éneklésben, sőt az egész életünkben.

A sötét évtizedeket követően, melyek alatt a liturgia a Keleti Egyházak számára „katakombaszerű” volt, a Liturgikus Instrukció végigkísérte föltámadásukat, elvezetve azokat a mi Urunk Jézus Krisztus teljes titkának ünneplésébe.

Szükséges, hogy felidézzük, melyek a dokumentum célkitűzései: irányt adni a rendezett liturgikus ünnepléshez, szerves egységbe összefogni a keleti liturgikus előírásokat, buzdítani a klérus és a hívek állandó liturgikus képzésének megszervezését, számba venni a liturgikus direktóriumok elkészítéséhez szükséges közös alapelveket. Ezzel kapcsolatban világosan leszögezi: „Minden egyes sajátjogú egyház felsőbb hatóságára hárul a feladat – a Sacri Canones apostoli konstitúció útmutatásai alapján –, hogy ezeket teljes odaadással összegyűjtse, és beillessze saját részleges liturgikus törvényeinek előírásai közé” (18. o.).

Az első öt fejezetben a szöveg kiemeli a Keleti Egyházak liturgikus hagyományainak értékét és gazdagságát, a liturgia egyháztani vetületét, végül pedig a liturgikus törvényhozás kánoni szempontjait. A hatodiktól a tizennegyedik fejezetig terjedő részben az Instrukció konkrétan a liturgikus ünneplés különböző részeit tárgyalja, kezdve az Isteni Liturgiától a különféle szentségeken át egészen a zsolozsmáig. Végezetül szól a szent helyekről, gesztusokról és tárgyakról is, teljes fényben megvilágítva ezek jelentőségét.

Ez a teológia és lelkiség útja, mely a szent rítusban testet öltve vezet el a liturgikus ünneplésre. Az előírások biztosítják ennek hitelességét, és gondoskodnak arról, hogy a liturgia a mindig kimondhatatlan kegyelmi esemény látható formája legyen.

Az Instrukció ekképpen készteti azt a szemléletet, hogy a hívek a liturgiából meríthetik a valódi keresztény lelkületet. Abban minden és mindenki Krisztus a főpap, oltár és áldozat által dicséretté válik, mely minden egyes keresztény szívéből indul és az Egyházban Istenhez ér.

Az Instrukció részletesen kidolgozott érveket nyújt annak igazolására, hogy mennyire fontos az Isteni Liturgia és a szentségek helyes végzése és az azokba való élő bekapcsolódás. Ennek érdekében szükségesnek látja, hogy tartsanak egy alapos felkészítő katekézist, emellett pedig az egész évet átfogó folyamatos liturgikus oktatást, hogy a liturgia valóban Isten dicsőségére szolgáljon és az Ő népének épülésére legyen.

Amikor Róma püspökeként és egyetemes atyaként Isten szolgája, II. János Pál pápa jóváhagyta a Liturgikus Instrukció kiadását, szándéka az volt, hogy tudatosítsa a Keleti Katolikus Egyházakban, milyen rendkívüli liturgikus örökséggel rendelkeznek, mely örökség valójában az ő legbenső lelki valóságuk.

Megkülönböztetett tisztelettel üdvözlöm e jelen fordítást, mely Kocsis Fülöp püspöknek egyik első liturgikus rendelkezése. Legyen ez püspöki szolgálatának jó előjele, hogy az mindig az Isteni Liturgiából indul, és mint állandó viszonyítási pont, ahhoz is tér vissza. Papok és hívek egyaránt, püspökükkel egységben, mindig ehhez térjenek vissza, hogy így az Egyház történelmi küldetése valóban hatékony legyen, és az idő, amelyben élünk a liturgiának köszönhetően folyamatos érlelődés legyen az Isten örökkévalósága felé.

A dokumentum elmélyült ismeretét és hű alkalmazását a papok figyelmébe ajánlom különösen is ebben az esztendőben, melyet XVI. Benedek pápa az Arsi plébános mennyei születésének százötvenedik évfordulója alkalmából számukra szentelt. Ugyanez az ajánlás érvényes a papképzés felelőseinek és a papságra illetve a szerzetesi életre készülőknek is. A liturgia ugyanis az első és legbiztosabb forrása minden egyházi szolgálatba való bevezetésnek és megújulásnak.

Jó szívvel fejezem ki azt a kívánságomat, hogy az isteni misztériumok méltó és fényes ünneplése által a Keleti Katolikus Egyházak, részesülve bár az egész Egyház ökumenikus nehézségeiben, töretlenül virágozhassanak és növekedhessenek, hogy betöltsék a II. Vatikáni Zsinat által rájuk bízott küldetésüket (OE 1).

Vatikán, 2010. március 15.
Card. Leonardo Sandri
Prefetto della Congregazione per le Chiese Orientali

† Cyril Vasil’, S.I.
Arcivescovo Segretario

A KELETI EGYHÁZAK KONGREGÁCIÓJÁNAK
INSTRUKCIÓJA A KELETI EGYHÁZAK
KÁNONJAINAK KÓDEXE
LITURGIKUS ELŐÍRÁSAINAK ALKALMAZÁSÁHOZ


Bevezetés

1. Az üdvösség misztériuma a történelemben és a liturgiában
A felfoghatatlan és változatlan Atya kinyilatkoztatta az embereknek misztériumát, szeretet-tervét, melyet a Fiú által a Szentlélekben valósított meg az emberek üdvözítésére. A teremtésben létre hívta a kozmoszt, és felékesítette azt az ember számára, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett (vö. Ter 1,26). Amikor pedig az ember keserű tapasztalatot szerzett a bűnről, az Atya nem hagyta magára, hanem könyörületességében bekötözte sebeit azzal, hogy felajánlotta üdvösségét, kiengesztelte magával ősszüleinket, a pátriárkákat, az igazakat, és a választottak egész láncolatát, és szövetséget kötött népével.

Amikor elérkezett az idők teljessége az Ige megtestesült a Szentlélek által Szűz Máriától, szűzi méhben magára öltve az emberi természetet egyesült azzal. Az emberek között lakozott, szavakkal és jelekkel hirdette az Ország evangéliumát, és annyira szerette jegyesét, az Egyházat, hogy a kereszten önmagát ajánlotta fel érte legfőbb áldozati ajándékként, hogy így megtisztítsa azt minden szennytől, és szépségbe és ragyogásba öltöztesse. Majd a húsvéti misztériumában halála és feltámadása által Ő, az új Pászka, áldozat és főpap, vért és vizet, mint a szentség jeleit áldozatul kiöntötte, hogy megtisztítsa vele az Egyházat, és kiárasztotta rá a Szentlélek ajándékát. Belépve a mennyei szentélybe közbenjár az emberekért (vö. Zsid 7,25). Ettől kezdve az Egyház mint az Ő jegyese, aki vele egy Testté lett, úgy járja útját térben és időben, hogy mindig közösségben van a mennyel, az örök menyegző felé tart a szentekkel való közösségben, és szüntelenül ujjongva köszönti Őt, és segítségül hívja mindaddig, amíg újra el nem jön.

Az Úr Krisztus az Egyház számára a keresztelőkút forrásából szüli gyermekeit, akik szívükbe vésve hordozzák a Feltámadott képét. Minthogy a Szentlélekben egyesültek Krisztussal, alkalmassá váltak arra, hogy Krisztussal együtt ünnepeljék a szent liturgiát, a szellemi istentiszteletet.

Az Egyház liturgiája mindenekelőtt nem más, mint üdvösségünk misztériumának ünneplése a Szentlélek közreműködésével, mely üdvösség Urunk Jézus húsvétjában teljesedett be, a mennyei Atya örök akaratának engedelmeskedve. E szentségi misztériumban a feltámadt Krisztus ajánlja fel önmagát, miközben saját képéhez annyira hasonlóvá tesz bennünket Lelkének ajándéka által, hogy ennek eredményeképp számunkra már „az élet Krisztus” (Fil 1,21).

Amikor az egyházi közösségben Isten igéjét hirdetik, és azt tiszta szívvel befogadják, maga az Úr válik jelenvalóvá. A keresztény beavatással az Egyház gyermekei azt az ajándékot kapják, hogy az Úr Krisztussal halnak meg, vele temetkeznek el, és vele együtt támadnak fel (vö. Róm 6,1-11; Kol 2,20; 3,1-4). A pap Krisztushoz hasonulva egyes fiainak, akiket a szolgálati papságra választottak ki, megadatik, hogy szolgálják papi, prófétai és királyi népét, és kimondják az epiklézist, hogy a Lélek vezesse be ezt a népet isteni fenségének jelenlétébe, hogy ott dicsérje, dicsőítse és hálát adjon Neki. Az eucharisztia menyegzői lakomáján maga a Vőlegény ajánlja fel Testét és vérét, a megígért és hőn vágyott Ország kezdetét, melyet a Lélek tüze izzít. A házasságban az Egyház új gyermekekkel gyarapodva, valamint elköteleződve a tanúságtételre és küldetésre egyesül a Vőlegénnyel. A bűnbocsánat szentségében az Atya visszaengedi jelenlétébe az elveszett, de megkerült fiút (Lk 15,11-32). A betegek kenetének kiszolgáltatásakor az Egyház gyógyulásért és a bűnök elengedéséért könyörög Urához. Az imádkozó Krisztussal egyesülve, akitől a szerzetes egész létezéséhez is különösen ihletet merít, az Egyház szüntelenül dicsőíti a Szentlélekben az Atyát, hálát ad Neki, és Lélek-hívó imával esedezik Hozzá. Liturgiája az „üdvösség idejévé” tágul, amelynek óráit kegyelem tölti be.

E misztériumok együttesében a földi liturgia már összeköti a mennyet a földdel, vagyis azzal az isteni és tökéletes liturgiával, amelyet mindaddig ünnepelnek ott, amíg csak az Úr eljövetelekor az emberiség meg nem láthatja Istent úgy, amint van, és szüntelenül nem imádhatja a Legszentebb Háromságot.

2. A liturgia a keleti egyházakban
II. János Pál pápa Kelet világossága kezdetű apostoli levelében arra hívja fel a figyelmet, hogy azért kell figyelni a keleti egyházakra, „akik élő tolmácsai az általuk őrzött hagyomány kincseinek”, mert – mint mondja a pápa – „amikor ezt szemlélem, szemem előtt megjelennek olyan nagy jelentőségű elemek, amelyek a keresztény tapasztalat mélyebb és teljesebb megértéséhez vezetnek, és ezért alkalmasak arra, hogy segítségével teljesebb keresztény feleletet adjunk a mai férfiak és nők várakozására. A keresztény Keletnek – minden más kultúrával szemben – valóban egyedülálló és kiváltságos szerepe van a megszülető Egyház eredete miatt.”[1] Ebből a szempontból hangsúlyozza, miközben emlékeztet rá, „mily nagy szeretettel ünneplik a keleti keresztények a szent liturgiát”,[2] hogy a liturgia ünneplésében milyen „erősen ragadja meg a keresztény Kelet valamennyi híve a misztérium értelmét”,[3] és „Keleten a liturgikus imádság mennyire alkalmasnak mutatkozik arra, hogy az emberi személyt a maga teljességében vonja be az imádságba. A misztériumot annak magasan kifinomult tartalmában éneklik meg, ugyanakkor az érzelmeknek azzal a melegségével, amelyet a megváltott emberség szívében ébreszt. A szent cselekményben az ember testi mivolta is be van vonva a dicséretbe, és mindenben megnyilvánul a szépség, amely Keleten az egyik legkedveltebb név az isteni harmóniának és az átváltozott ember mintájának a kifejezésére:[4] megnyilvánul a templom formájában, a hangokban, a színekben, a fényekben, az illatokban. A szertartások hosszasan elnyújtott ideje, a könyörgések ismétlése, mindez végül is kifejezi az egész személyiség fokozatos azonosulását az ünnepelt misztériummal. Így az Egyház imádsága már a mennyei liturgiában való részesedés, a végső boldogság elővételezése.”[5] Ez még értékesebbé teszi azt, amit az ökumenizmusról szóló zsinati határozat mond: „Mindenki legyen tudatában annak, hogy mérhetetlenül fontos megismerni, tisztelni, épségben megőrizni és ápolni a keletiek dúsgazdag liturgiai és lelkiéleti örökségét, mert csak így őrizhető meg hűségesen a keresztény hagyomány teljessége, és csak így válhat valóra a Kelet és Nyugat keresztényeinek kiengesztelődése.”[6]

I. FEJEZET
Az instrukció jelentősége és természete

3. A II. Vatikáni Zsinat és a liturgia
„Minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52). Ebben a mondatban foglalható össze a II. Vatikáni Zsinat atyáinak felfogása. Ez ihleti a zsinat által jóváhagyott konstitúciókat és határozatokat, és azokat a magyarázó és végrehajtási okmányokat, melyeknek feladata a zsinati döntések gyakorlatba való átültetése.

Nem véletlen, hogy a II. Vatikáni Zsinat elsőként a szent liturgiáról szóló okmányt tette közzé. Maga a zsinat hangsúlyozta, hogy miért tartotta fontosnak e választást, amikor megjegyezte, hogy a liturgia ápolását és megújítását „az isteni gondviselés Egyházunk számára adott jelének”[7] kell tekintenünk, mert a liturgia egyrészt naponta az Úrban szent templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává alakítja az Egyház tagjait (vö. Ef 2,2-12), míg el nem jutnak Krisztus teljességére, (vö. Ef 4,3), másrészt csodálatos erőt ad nekik ahhoz, hogy Krisztusról tanúságot tegyenek.[8]

A szent liturgiáról szóló konstitúciót, amelyet évtizedekig tartó munkájával elsősorban az úgynevezett liturgikus mozgalom készített elő, intenzív közösségi munka követte. Ezt a konstitúciót oly módon igyekezett pontosítani és fokozatosan bevezetni a nyugati egyház életébe, hogy terjesztette szellemét, törvénybe iktatta szabályait, s azokat beillesztette a liturgikus könyvekbe.

4. A keleti egyházak számára érvényes zsinati és zsinat utáni elvek és jogszabályok
Valamennyi keresztény egyház alapja Krisztus egyetlen üzenete, és ebből a közös örökségből szükségszerűen részesednek. Ezért a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció számos alapelve olyan elemeket tartalmaz, amelyek minden egyház liturgiájára egyetemesen érvényesek, és ezeket azon az egyházak istentiszteleteinél is alkalmazni kell, amelyek nem a római rítust követik.[9] E liturgikus konstitúciónak és az 1983-ban kihirdetett Egyházi Törvénykönyvnek gyakorlati jogszabályai csak a latin egyházra értendők.[10] Közvetlenül a keleti egyházakra vonatkozó, liturgikus természetű alapelvek és jogszabályok azonban több zsinati okmányban is megtalálhatók, például a Lumen Gentiumban (23. pont), az Unitatis redintegratioban (14-17. pont), és még inkább az Orientalium Ecclesiarumban. Ezekben dicsérő szavakkal illetik a keleti egyházak saját, és ebből következően változatos hagyományainak elévülhetetlen értékét. A II. Vatikáni Zsinat után a keleti egyházakra vonatkozó jogszabályok legfontosabb gyűjteménye a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe lett.

Az idézett dokumentumok általános elveket és gyakorlati jogszabályokat nyújtanak az egyházi élet különféle megnyilvánulásaival kapcsolatban. Ezek közül némelyek olyan törvényeket mondanak ki, melyek jelzik a keleti katolikus egyházakat összekötő normákat; ugyanakkor nem szándékoznak kimerítően tárgyalni az összes olyan iránymutatást, amelyek az egyes, sajátjogú egyházak liturgikus szolgálatát szabályozzák. Az ilyen előírások valójában minden egyes egyház részleges jogához tartoznak.

5. Az Instrukció a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe liturgikus előírásainak alkalmazása
Fontosak azok a liturgikus törvények, amelyek az összes keleti egyházra érvényesek, mert általános irányt mutatnak. Mivel azonban elszórva fordulnak elő a különféle szövegekben, fennáll a veszélye annak, hogy azok nem tudatosulnak, vagy egyesek helytelenül használják, rosszul értelmezik őket. Összegyűjtésük, rendszerezésük, ill. további pontosításokkal történő kiegészítésük ezért tűnt ajánlatosnak. A jelen Instrukció azzal a szándékkal készült a Szentszékkel teljes közösségben levő valamennyi keleti egyház számára, hogy segítse őket önazonosságuk teljes megvalósításában. A tekintélyen alapuló általános iránymutatások, melyeket ez az Instrukció az istentiszteletek végzése és a keleti liturgikus élet számára mindig teológiai szempontból értelmez, lelkipásztori jellegű ajánlásokként fogalmazódnak meg.

Az Instrukció a következő célokat tűzte ki:
– El akarja mélyíteni a hiteles keleti hagyományok hatalmas kincseinek ismeretét, melyeket féltő gonddal kell őrizni, s át kell adni minden hívőnek.
– Szerves egységbe akarja foglalni azokat a liturgikus jogszabályokat, amelyek valamennyi keleti katolikus egyház számára érvényesek. Ahol pedig ez szükségesnek látszik, arra ösztönöz, hogy élesszék fel a hiteles keleti liturgikus hagyományt, amelyet minden egyes keleti egyház az atyák közvetítésével az apostoloktól örökölt.
– Buzdítani akar arra, hogy egyrészt szilárd alapokon szervezzék meg a papság folyamatos liturgikus képzését – már a szemináriumoktól vagy más hasonló képzéssel foglalkozó intézményektől kezdve –, másrészt intézményesített misztagógikus katekéziseken oktassák Isten népét.
– Össze akarja gyűjteni azokat a közös elveket, amelyek alapján minden egyes sajátjogú egyház Liturgikus Direktóriumát ki fogják dolgozni.
A római liturgiával történő gyakori összehasonlítás arra irányul, hogy egyértelműen kimutassa a keleti jellegzetességeket, melyeket azonban gyakran fenyeget az a veszély, hogy megrövidülnek, sőt el is tűnnek, amikor a keleti egyházak kapcsolatba kerülnek a latin egyházzal, annak intézményeivel, kidolgozottabb tanbeli eredményeivel, liturgikus gyakorlatával és belső szervezetével, amely a kedvezőbb történelmi körülmények folytán gyakran kiforrottabbak, mint a keleti egyházakban.

6. Saját Liturgikus Direktóriumok kidolgozása
A Szentszék útmutatásai és a keleti liturgikus hagyományok alapján összeállított ezen Instrukció csupán arra szorítkozik, hogy olyan elveket és szabályokat szögezzen le, amelyek az összes keleti katolikus egyház számára érvényesek. Minden egyes sajátjogú egyház felsőbb hatóságára hárul a feladat – a Sacri Canones apostoli konstitúció útmutatásai[11] alapján –, hogy ezeket teljes odaadással összegyűjtse, és beillessze saját részleges liturgikus törvényeinek előírásai közé.

A sajátjogú egyházak olyan csoportjai számára, melyek ugyanahhoz a liturgikus családhoz tartoznak, mint a konstantinápolyi vagy szír-káld hagyományt követő egyházak, a Szentszék gondoskodik arról, hogy az érintett egyházakkal együttműködve részletesebb útmutatásokat fogalmazzanak meg. Az ilyen családokhoz tartozó sajátjogú egyházak – később pontosítandó eljárásmód szerint – kell, hogy gondoskodjanak az olyan jogszabályegyüttes kidolgozásáról, amely a jelen dokumentumot sajátos helyzetükre tudja alkalmazni, valamint egy továbbiról, amely az adott egész liturgikus család számára szól.

Azok a sajátjogú egyházak viszont, melyek nem tartoznak egy tágabb liturgikus családhoz, a lehető leghamarabb dolgozzák ki saját részleges jogszabályaikat a jelen Instrukció alapján. A Szentszék szívesen bocsátja rendelkezésükre szakértőit, hogy az ilyen részleges jogszabályok kidolgozásában együttműködjenek a sajátjogú egyházakkal, amennyiben ezen egyházaknak erre szükségük van és kérik azt. A folyamat végén minden egyes sajátjogú egyház Liturgikus Direktóriumát a Szentszék elé kell terjeszteni.

II. FEJEZET
A KELETI EGYHÁZAK SAJÁT ÖRÖKSÉGÉNEK ELÉVÜLHETETLEN ÉRTÉKE
ÉS FELVIRÁGOZTATÁSÁNAK SÜRGETŐ FELADATA


7. A keleti egyházak öröksége
A zsinati dokumentumok, a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe és a Tanítóhivatal ismételt tekintélyi megnyilatkozásai nyíltan beszélnek a keleti egyházak saját örökségének elévülhetetlen értékéről. A Lumen Gentium 23. pontja kijelenti, hogy miközben ezek az egyházak az isteni gondviselés révén őrzik a hit egységét és az egyetemes egyház egyedüli isteni állapotát, saját teológiai és lelkiségi örökséggel, saját egyházfegyelemmel és saját liturgikus szokásrenddel rendelkeznek. Az Orientalium Ecclesiarum 1. pontja még pontosabban kifejti, hogy bennük az a hagyomány ragyog fel, amely az apostoloktól az egyházatyákon keresztül jutott el hozzánk, és az egyetemes egyház Istentől kinyilatkoztatott, osztatlan örökségének része.

A katolikus hit egységén belül ezek az örökségek a hit kinyilvánításának változatosságát fejezi ki.[12] Isten titkának teljessége fokozatosan nyilvánul meg a történelmi körülményeknek és a népek kultúrájának megfelelően, s a hit megélésében oly módon fejeződik ki, amely az egyes keleti egyházaknak sajátja.[13]

8. A keleti egyházak csoportosítása
A Lumen Gentium 23. pontja, amikor az egymással szervesen összekapcsolódó egyházak különféle csoportjait tárgyalja, azt mondja, hogy „némelyikük, mégpedig az ősi pátriárkai egyházak a hit termőágaként újabbakat, mintegy leány-egyházakat hoztak világra; hozzájuk mind a mai napig igen szoros kötelék fűzi őket (...)”. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe szintén ezt állítja, amikor úgy beszél a sajátjogú egyházakról, mint a hierarchia által egyesült krisztushívők csoportjairól (27. kán.), amikor úgy beszél a rítusokról, mint amelyek saját örökségüket képezik (28. kán. 1. §), és pontosítja, hogy ezek a rítusok az alexandriai, antiochiai, örmény, káld és konstantinápolyi hagyományokból erednek (28. kán. 2. §).

9. A keleti egyházak örökségének sajátos jellege
Ezek az egyházak féltő gonddal őrzik a Biblia szimbolikus teológiai értelmezését, melyet hosszú időn át fejtegettek az Atyák. Rendkívüli és kimondhatatlan misztérium iránti érzék veszi körül és jellemzi azt, ahogyan ezt a titkot ünneplik; a szövegekben és a lelkületben ma is szüntelen dicsőítésként, bocsánatkérésként és szakadatlan epiklézisként érzékelik a liturgiát, gazdag, egyszersmind szuggesztív megfogalmazások segítségével. Közvetlenül a Szentírásból merített lelkiség járja át őket, következésképpen pedig olyan teológiai szemlélet, amely kevésbé van alávetve a racionális kategóriáknak. Történeti és kulturális okok következtében jobban érzékelhető bennük a keresztény kezdetek lelki atmoszférájának folytonossága, s erre a kitüntető állapotra a Nyugat is egyre gyakrabban nem úgy tekint, mint ami mozdulatlanságot és bezárkózást jelent, hanem az üdvösség forrásaihoz ragaszkodó hűséget.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe a 18. kán. 1. §-ban a Lumen Gentium 23. pontjára és az Orientalium Ecclesiarum 3. pontjára hivatkozva rámutat azokra a legfontosabb területekre, ahol az egyes sajátjogú egyházak saját öröksége domborodik ki: a liturgiára, a teológiára, a lelkiségre és az egyházfegyelemre. Megjegyzendő, hogy az isteni kinyilatkoztatás átfogó szemléletében ezek a területek kölcsönösen átjárják és feltételezik egymást, hiszen a kinyilatkoztatás az egész életet áthatja, s a Legszentebb Háromság dicséretében csúcsosodik ki.

Ezek a megfogalmazások azt is jelzik, hogy minden egyháznak saját története, kultúrája, felfogása és szokásrendje van, s ezek olyanok, mint a sugarak, amelyek az egyetlen Úrból, az igazság Napjából erednek, mely minden embert megvilágosít (vö. Jn 1,9), és aki elvezeti őket a vele való közösségre. E sugarak, melyeket az egyes sajátjogú egyházak felfognak, mindegyike végtelen értékű, és végtelen dinamizmust rejt magában, s az Egyház egyetemes örökségét képezi.

10. A keleti örökség védelmének kötelezettsége
Minthogy az Orientalium Ecclesiarum, éppúgy, mint az azt követő dokumentumok, azt szeretné elérni, hogy e kincsek egyre jobban kibontakozzanak és egyre hatékonyabban járuljanak hozzá a világ evangelizálásához, a zsinati határozat leszögezi, hogy a keletieknek joguk és kötelességük e kincseket megőrizni, megismerni és életre váltani.[14] Ez a tétel világosan elítél minden olyan törekvést, amely a keleti híveket igyekszik eltávolítani saját egyházuktól, akár nyíltan és véglegesen, jogi következményeivel együtt, hiszen egyik sajátjogú egyházból a másikba vezetné át őket;[15] akár pedig burkoltabb módon, nevezetesen azzal, hogy olyan gondolkodási, lelkiségi és áhítatformákat vegyenek át, melyek nem illeszkednek saját egyházi örökségükhöz. Mindez ellenkezik a római pápák oly sokszor hangsúlyozott útmutatásával, és azzal a felszólítással, melynek XIII. Leó az Orientalium Dignitas kezdetű apostoli levelében különös nyomatékot adott.

A keleti önazonosság elvesztésének veszélye különösen mai korunkban jelentkezik, melyet nagy népmozgások jellemeznek, amikor igen sokan vándorolnak Keletről a befogadóbbnak tűnő területek felé, ahol viszont a latin hagyomány van túlsúlyban. Ezeket a területeket gazdagítja az ott letelepedő keletiek saját öröksége, ezért az ilyen örökség megőrzését nem csak a keleti lelkipásztoroknak kell támogatniuk és bátorítaniuk, hanem a bevándorlás által érintett területek latin lelkipásztorainak is, mert ez az örökség Krisztus Egyházának sokszínű gazdagságát fejezi ki.
 
11. A hagyomány fejlődése
A Kelet világossága kezdetű apostoli levél különösen hangsúlyozza a keleti katolikus hívek pótolhatatlan szerepét, akik „ortodox testvéreikkel együtt a keleti egyházak tiszteletreméltó és ősi hagyományának élő hordozói” (1. pont). Olyan kifejezésről van szó, amely kapcsolódik ahhoz, amit már az Orientalium Ecclesiarum határozat is megfogalmazott, amely ezenkívül azt is megkívánja, hogy a keleti katolikus egyházak újult erővel teljesítsék missziós küldetésüket. Mindez nem zárja ki az újítást, hiszen egyetlen keleti vagy nyugati egyház sem maradhatott volna fenn, ha nem alkalmazkodott volna állandóan a változó életkörülményekhez. Az apostoli levél azonban óva int minden alaptalan és helytelen kapkodástól, és megköveteli, hogy bármilyen módosítás történne is, az legyen kiérlelt, és a hiteles hagyományokból merítkezzék, azzal összhangban legyen.

12. A szerves fejlődés értelmezésének ismérvei
A Zsinat leszögezi, hogy ezek az egyházak csak saját szerves fejlődésük érdekében vezethetnek be változtatásokat rítusukba és egyházfegyelmükbe,[16] és hozzáfűzi, hogy ha azoktól a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt eltértek volna, vissza kell térniük ősi hagyományaikhoz.[17] II. János Pál pápa ebben „az Apostoli Szentszék szilárd álláspontjának jelképét látja, amely mellett nyomatékosan kitartott a Zsinat, amikor azt kérte az ugyanezen Szentszékkel közösségben levő keleti egyházaktól, hogy legyen bátorságuk újra fölfedezni önazonosságuk hiteles hagyományait, és ahol szükséges, állítsák helyre az eredeti tiszta állapotot.”[18]

A szerves fejlődés az egyes sajátjogú egyházakban azzal jár együtt, hogy mindenekelőtt figyelembe kell venni azokat a gyökereket, amelyekből kiindulva kezdett fejlődni ezeknek az egyházaknak az öröksége, különösen Jeruzsálemben, Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Örményországban és az ősi perzsa birodalomban. Másodsorban ez a fejlődés azt is jelenti, hogy méltányolni kell ezen hagyományok átörökítésének módját, melynek során úgy alkalmazkodtak az adott helyekhez és körülményekhez, hogy közben, szerves egységben maradtak ezekkel a gyökerekkel.

Ennek az alapelvnek a magyarázatához jó, ha felidézzük, amit VI. Pál pápa egyik buzdításában mondott, amelyet a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexét előkészítő bizottság tagjaihoz intézett. A jövendő törvénykönyv kettős célját – a hagyományokhoz való hűséget és a mai világunk követelményei iránti nyitottságot – említve VI. Pál arra figyelmeztetett, hogy amikor új dolgokat terjesztünk elő, figyelnünk kell az áthagyományozott örökség rendszerére. Minden megújulásnak szerves egységben és összhangban kell lennie az egészséges hagyománnyal, nehogy az új jogszabályok idegen testnek tűnjenek az egyházi szervezetben, hanem inkább szinte maguktól bontakozzanak ki a már meglevő jogszabályokból.[19]

III. FEJEZET
A LITURGIKUS ÖRÖKSÉG GAZDAGSÁGA

13. A keleti örökség több mint maga a liturgia
Nyilván nem szabad utat engedni annak a felfogásnak, amely a keleti egyházak sajátos örökségét csupán a liturgia dimenziójára akarja leszűkíteni. A szertartások szent jellegének vonzereje, az ihletett szövegekből áradó mély érzelmi hatás azt eredményezheti, hogy a külsőséges és érzelmi hatások túlzott hangsúlyt kapnak, ez pedig könnyen azok számára szolgálhat menedékül, akik nem hajlandók elismerni, hogy a liturgia szükségszerűen az élethez kapcsolódik. Ennélfogva, gyakran megesett, hogy maguk a keleti katolikusok is csak a liturgikus örökséget tekintették saját, különleges kincsüknek, miközben pedig egyéb lelkiségi szempontok szerint a nyugati mentalitáshoz igazodtak, azt tekintvén az egyetemes egyház sajátjának. Nem is olyan régi fölismerés, hogy a keleti teológiát és lelkiséget mint az egész egyetemes egyház oszthatatlan örökségének részét értékelnünk kell, s látni kell azt is mennyire fontosak azoknak egyházfegyelmi sajátosságai.

E szélesebb hatás nélkül, amelyben él, s ahol a maga teljességében, mint saját egyházának teljes öröksége kifejeződik, a keleti liturgia végzése puszta külsőséggé silányodna.

14. A liturgia kiváló volta
A liturgia a maga teljességében kezdettől fogva tökéletesen központi szerepet kapott az Egyházban. Már az apostolok korától fogva alapvető volt az a meggyőződés, hogy a hitből fakadó új élet a csúcspontját Krisztus és a Vele egyesült Egyház hatalmas istentiszteleti cselekményében éri el.

„A szent liturgia, vagyis az a hely, ahol az imádást bemutatjuk és hirdetjük az igét, s ahol megjelenik a hívők közössége és testvéri köteléke, a keresztény élet valódi nevelője és különböző elemeinek legteljesebb szintézise.”[20] A liturgia valóban a keresztény élet „csúcsa és forrása”,[21] mégpedig együtthatásában fejezi ki azt; felidézi és jelenvalóvá teszi Krisztus és az Egyház titkát; a hívek lelke elé tárja, és az Úrnak hálát adva zengi azt, „mert örökkévaló az ő irgalmassága”.

15. A liturgia különösen kiemelkedő volta a keleti egyházakban
A keleti egyházakban még nagyobb tisztelet övezi a liturgikus örökséget, mert különleges módon őrizték meg a liturgiának mint a keresztény élet csúcsának elsődleges fontosságát. Ebben teljes mértékben hűek maradtak az egyházatyák szelleméhez, amely szerint a liturgia az a hely, ahol a katekézis és a vallási tanítás összpontosul, ahol a Szentírást hirdetik és magyarázzák, amelynek keretében folyik a katekumenek fölkészítése a keresztségre és a bűnbánóké a kiengesztelődésre, mégpedig úgy, hogy az oktatás és a jelképek tökéletes összhangban vannak egymással, sőt még a diakónia is megtalálja benne a maga helyét. Az Egyház egész élete tehát a liturgiába volt belefoglalva. Még ma is ebből a modellből merítenek ihletet a keleti egyházak, ez adja erejüket. Ebből kell fakadnia annak a szemléletnek mely újraértékeli a hívek képzésének „misztagógikus” módszerét: a megértett és befogadott liturgiából születik a Krisztusban való élet kifejlődése.

Az isteni titkok szemlélése és az azokban való részesedés olyan kifejezési formák segítségével valósul meg, amelyek egyúttal lelki magatartás kifejeződései is. Ilyen a doxológia, amely minden érdektől mentes dicséret és imádás, és amely „a szentjeiben csodálatos” Urat magasztalja (Zsolt 67(68),36 a Hetvenes fordítás szerint). Ilyen az üdvgondozás csodálatos eseményeire való emlékezés (anamnézis), s a belőle önkéntelenül fakadó hálaadás. Ilyen az epiklézis, a Lélek leesdése, aki beteljesedésre viszi az Egyház és Isten Országának összes valóságát. És ilyen a Keletre még inkább jellemző apofázis (negatív teológia), amely kifejezi, mennyire méltatlannak és végesnek érzi magát az ember, ha az isteni valóságok kimondhatatlan voltával áll szemben, amelyek „félelmetes titokként” jelennek meg előtte, s ezért a félelem, az egyenlőtlenség és az alázatos imádás érzésének fátyla burkolja be őt. Mindez az apofatikus nyelvezet számos kifejezésében nyilvánul meg, s főként abban, amilyen tisztelet övezi az elkülönített és elfüggönyözött szentélyt.

A keleti egyházak liturgiájában teljes mértékben megvalósul az a tapasztalat, hogy a hit a népek kultúrájában ölt testet, úgyhogy az adott kultúra a hitnek, különösen pedig a liturgiának egyszerre ihletője és gyümölcse is. A keleti liturgiának ez a sokfajta megjelenése korántsem válik az Egyház egységének kárára, hanem épp ellenkezőleg, megerősíti azt, mert lehetővé teszi, hogy gyökereit egy adott idő és tér konkrét valóságába eressze le.

Kelet egyházainak imádsága erősen közösségi jellegű: liturgiája nem csak arra ösztönzi a híveket, hogy menedéket és oltalmat keressenek az Úrnál, hanem arra is, hogy egyesüljenek nyájával[22], s így a közösség tagjaivá legyenek, és az őket megillető tisztük szerint tevékenyen részt vegyenek benne. Érezzék meg, hogy ott van jelen a szentek teljes közössége, akiket szintén azért hívnak segítségül, hogy a dicséret és a könyörgés közös énekét zengjék.

Mindezen túl a liturgikus élet lényege szerint az egyházi tevékenységek középpontjában marad, kifejezi a hitet és annak tartalmát, és vezeti a hívek lelki életét. Különösen akkor nyilvánult meg ez, amikor számos, az üldöző államrendszerek által elnyomott keleti egyház csak azért tudott fennmaradni, sőt megerősödni, mert bár lelkiségi és lelkipásztori tevékenységének kisugárzása egyedül a liturgia ünneplésére volt kénytelen korlátozódni, a nép viszont bizonyos értelemben ebben találta meg hitének életadó táplálékát.

16. A keleti katolikus egyházakban élő liturgikus örökség mint az önazonosság forrása
Jóllehet a keleti katolikus egyházakat súlyos mértékben befolyásolta a nyugati hagyomány, a liturgiájukban mégis hűségesebben maradtak összhangban hiteles hagyományaikkal. Ezért az ő liturgiájuk, ha visszatalál saját hiteléhez és életerejéhez, ha elhatárolódik mindattól, ami ettől eltérítette, ez szolgálhat a legjobb kiindulási pontként ahhoz, hogy sajátosságuk kivirágozzék. Ebből a sajátosságból meríthetők azok a szavak és tettek, amelyek képesek napjainkban megérinteni szívét, megvilágosítani a lelkét azoknak a híveknek, akik hozzájuk tartoznak.

A liturgikus kincsek megőrzése akkor lesz gyümölcsöző, ha nem csupán a hierarchia írja elő jogszabályok által, hanem a keresztény nép is önként és ragaszkodva csatlakozik hozzá, mivel erre kellő nevelést kapott lelkipásztoraitól. Különösen arra kell ma felhívni a figyelmet, hogy a lelkipásztorok ezen a téren is legyenek a nyáj igazi példaképei, hogy a hívek megőrizhessék hagyományos hűségüket. Igen nagy jelentősége lesz az annyira szükséges szerzetesi közösségeknek is, amelyek élő és értő módon élik meg is kínálják föl a maguk egyházának hagyományából merített örökségük felmérhetetlen kincseit: „Belső kapcsolat van a liturgikus imádság, a lelki hagyomány és a szerzetesi élet között. Éppen ezért a szerzetesi életnek jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott újrakezdése számukra is az egyház igazi felvirágzása lehetne. Nem szabad arra gondolni, hogy ez csökkenti a lelkipásztori szolgálat hatékonyságát, sőt az is megerősödve kerül ki egy ilyen erős lelkiségből, és így újra megtalálja a maga eszményi helyét.”[23]

17. A Hagyomány jelentősége a liturgiában
Ez a hitbeli örökség a Hagyomány útján jut el hozzánk. Ez a biztosítéka annak, hogy ezt az örökséget folyamatosan és hitelesen adták tovább egészen az ókeresztény kortól, sőt, egészen az apostolok kora óta. Ezt a hitet nyílt szívvel fogadták, őrizték, adták tovább, tanították, erősítették és fejtették ki a Szentlélek segítségével. Isteni, sérthetetlen letéteményről van szó, amely ugyanakkor élő módon fejeződik ki, más egyházakkal való testvéries kölcsönösségben. Ebből fakad az, hogy a változatosság és az alkalmazás különbségeivel is egyetemes marad. A liturgiában alkalmazott Hagyomány rendkívüli életrevalóságról tett tanúbizonyságot a keleti egyházakban: az egyház imája szüntelenül járta a saját útját, miközben észrevétlenül inkább ennek az élő Hagyománynak az alapjára támaszkodott, semmint a felülről jövő reformokra.

18. Liturgikus reform és megújulás
Mindenféle keleti liturgikus megújulásnak az az elsődleges feladata – mint ahogy ez a nyugati liturgikus reformnál is történt –, hogy újra felfedezze a saját liturgikus hagyományokhoz való hűséget, használja gazdagságának előnyeit, és eltávolítsa mindazt, ami változtatott hitelességén. Ez a törekvés nem kevésbé fontos, sőt, fontosságban meg is előzi azt, amit „aggiornamentónak” hívunk. Kényes feladat, amelyet elővigyázatosan kell végrehajtani, nehogy megzavarjuk a lelkeket, mégis kitartóan és körültekintően kell teljesíteni, ha a keleti katolikus egyházak hűek akarnak maradni küldetésükhöz. II. János Pál pápa még pontosabban így fejti ki: „Ha mégis le kell nyesegetnetek olyan járulékos formákat és kinövéseket, amelyek a hagyományotoktól idegen liturgikus és paraliturgikus hagyományok befolyására jöttek létre, lehet, hogy miközben így jártok el, bizonyos népszokásokat is ki kell javítanotok.”[24]

Manapság az a szemlélet uralkodik, amely igyekszik mindenek elé helyezni a hatékonyságot, a túlzott aktivizmust, a kisebb erőfeszítés árán és mélyebb személyes elköteleződés nélkül elért teljesítményt. Ez a felfogás még Keleten is károsíthatja a liturgiához való viszonyt. A liturgia viszont mindig is igényes iskola marad, amely megköveteli, hogy fokozatosan, fáradságok árán is kimeríthetetlenségig igazodjunk hozzá. Ehhez különösen a szerzetesi közösségeknek van érzékük, akik ennek következtében jelentősen járulhatnak hozzá ennek megértéséhez és a liturgikus örökség fejlődéséhez. Ezért jó, ha – ott, ahol erre lehetőség nyílik – egyazon hagyományhoz tartozó, férfi és női szerzetesi közösségek e cél érdekében közös felelősséget vállalnak.

Ez a szemlélet egyáltalán nem áll szemben azzal a jogos követelménnyel, hogy az evangéliumot minél egyszerűbben és minél világosabban fejtsük ki a mai ember számára. A Szentlélek vezetése által állandó éberséggel kell minden módon figyelni erre. A Hagyomány azonban, annak írásos formája is – éppúgy, mint a Szentírás esetében – olyan kincseket tartalmaz, amelyekről nem szabad lemondani: azáltal tudjuk összegyűjteni, befogadni, fölhasználni annak energiáit, hogy Isten Titkának teljességét közvetítjük az embereknek. Valójában tűzként lobogó szó ez, mint ahogy az Úr Szava is áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet (vö. Zsid 4,12). Azzal, hogy állandóan ismételgetjük ezeket a szavakat a liturgiában, egyáltalán nem veszítik el erejüket, sem örök aktualitásukat.

19. Tanulmányozás és mélyreható kutatás szükséges minden változtatáshoz
Feltétlenül emlékeztetnünk kell arra, amit a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció 23. pontja mond: „A liturgia egy-egy részének felülvizsgálata mindig csak alapos teológiai, történeti és pasztorális felmérés alapján történjék. Így az egészséges hagyomány megőrzése is biztosítva van, ugyanakkor a jogos fejlődés számára is lehetőség nyílik.” A II. Vatikáni Zsinat által akart liturgikus reform is csak azért valósulhatott meg, mert hosszú kísérletezések, intenzív történeti, szövegkritikai, teológiai és biblikus tanulmányok előzték meg, és követték, és ezek vezettek oda, hogy akár helyi, akár nemzetközi szinten különféle kutatók és bizottságok munkájában összegződjenek. E nélkül nem születtek volna meg ezek a fontos szempontok, vélemények, pontos állásfoglalások, melyek elengedhetetlenek egy ilyen értékes munka számára.

20. A liturgikus megújulás ismérvei
Ha változtatni akarunk az ősi liturgikus gyakorlaton, fel kell tennünk a kérdést, hogy a bevezetendő elem összhangban van-e azzal a környezettel, amelybe bele akarjuk helyezni. Az ilyen összefüggést a Szentírásra, a szentatyák értelmezésére, a már elismert liturgikus reformokra, a misztagógikus katekézisre való esetleges hivatkozásokból kiindulva kell értelmezni. Meg kell vizsgálni azt is, vajon egy ilyen új dolog beleillik-e az adott egyház liturgiájának szimbolikus nyelvezetébe, képi világába és stílusába. Az új elem akkor lesz elfogadható, ha azt komoly lelkipásztori okok indokolják, és úgy illeszkedik bele a szertartás egészébe, hogy azzal nem ellentétes, hanem egységben van vele, mintha természetes módon abból nőne ki. Ezenkívül, meg kell győződni arról is, vajon nincs-e már ott – talán más formában – az istentisztelet egy másik pontján, vagy ezen egyház „liturgikus korpuszának” egy másik részében.

Minden megújulási törekvésnek ügyelnie kell arra, hogy ne vesse alá magát más, talán eredményesebbnek látszó módszereknek. Erre vonatkoznak II. János Pál ismételt lelkes buzdításai, valahányszor a különféle keleti katolikus egyházak híveihez fordult: „Puszta rögtönzésnek engedve ne utánozzatok olyan kultúrákat és hagyományokat, amelyek nem a tieitek, mert ezzel eláruljátok népetek sajátosságát (...) Ez azt jelenti, hogy ha bármikor is az új körülményekhez akarjátok alkalmazni liturgiátokat, ennek a források figyelmes tanulmányozásán, a kultúrátok sajátságainak tárgyilagos ismeretén, az egész kopt kereszténység közös hagyományának megtartásán kell alapulnia.”[25]

21. A közös liturgikus örökség ökumenikus értéke
A különösen a keleti katolikus egyházakra háruló fontos feladatok közül az Orientalium Ecclesiarum[26] és a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe (903. kán.), valamint az Ökumenikus Direktórium (39. pont) kiemeli, hogy elő kell mozdítaniuk az egységet a Péter Székével még nem teljes közösségben levő keleti egyházakkal. Ennek szükségszerű feltétele az, hogy vallásos hűséggel ragaszkodjanak a keleti egyházak ősi hagyományaihoz, törekedjenek arra, hogy jobban megismerjék egymást, ténylegesen és őszintén működjenek együtt, és tanúsítsanak testvéri megbecsülést egymás iránt. Fontos alapelvekről van szó, melyek minden egyes keleti katolikus közösség egyházi életét irányítják, és kiemelkedő értékkel rendelkeznek az istentisztelet ünneplésének terén, mert épp ezen a területen őrizték meg a leginkább a közös örökséget a keleti katolikus és ortodox egyházak.

Minden olyan törekvésnél tehát, amely a liturgikus megújulásra irányul, figyelembe kell venni az ortodox testvérek gyakorlatát, azt meg kell becsülni és a lehető legkevésbé szabad eltávolodni tőle, nehogy még növeljük a már meglevő elkülönülést. Épp ellenkezőleg, még nagyobb odaadással kell törekedni arra, hogy az esetleges alkalmazkodások a mai körülményekhez inkább közös munka és közös fejlődés eredményei legyenek. Így válik nyilvánvalóvá a már meglevő egység, mely abban áll, hogy naponta ugyanaz a közös örökség megéléséből fakadó lelki áramlat élteti őket.
26 Vö. II. János Pál pápa beszéde a romániai bizánci szertartású katolikus egyház lelkipásztori problémáival foglalkozó összejövetel résztvevőihez (1994. január 22.): L’Osservatore Romano (1994. január 22.) 5.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali 49 (1994) 2.

IV. FEJEZET
A LITURGIKUS TÖRVÉNYHOZÁS ILLETÉKESSÉGE ÉS ÖSSZETEVŐI

22. Kik illetékesek az istentisztelet rendjének megállapítására?
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 668. kán. 2. § a 657. kánonra hivatkozva megjelöli, hogy melyik hatóság illetékes a nyilvános istentisztelet rendjének megállapítására. A pátriárkai egyházakban ez a hatóság a pátriárka, a püspökök szinódusának egyetértésével (e munkában részt vesz a pátriárkai egyház liturgikus bizottsága).[27] Megjegyzendő, hogy amit a pátriárkai egyházakkal kapcsolatban elrendeltek, azt a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 152. kánonja a nagyérseki egyházakra is kiterjesztette. A sajátjogú metropolitai egyházakban az illetékes felsőbb hatóság a metropolita, a hierarchák tanácsának egyetértésével. Mindkét esetben előzetes felülvizsgálatot kell kérni az Apostoli Szentszéktől. Az összes többi egyházaknál az egyedüli illetékes felsőbb hatóság az Apostoli Szentszék, valamint ugyanezen Szentszék által előírt határokon belül a püspökök és az ő törvényesen létrehozott csoportjaik (657. kán. 1. §). Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe más kánonjai szabják meg azoknak a közös jogszabályoknak a keretét, amelyek a liturgikus élet egészét szabályozzák a keleti egyházakban.

23. A püspök szerepe
A liturgikus szerepeknek az egyház felsőbb hatóságára ruházott elrendezése a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 199. kán. 1. §-ban konkretizálódik, amelyből kiderül, hogy „a megyéspüspöknek az a szerepe, hogy az egész liturgikus élet irányítója, előmozdítója és őre” legyen az egyházmegyében. Más kánonokban hasonló elkötelezettséget kíván meg munkatársaitól: az esperesektől (278. kán. 1. §), a paróchusoktól (289. kán. 2. §) és a templomigazgatóktól (309. kán.).

A püspök feladata, hogy ügyeljen arra, hogy a liturgikus életet „a lehető leginkább ápolják, és az adott sajátjogú egyház előírásai, továbbá törvényes jogszokása szerint szervezzék meg” (199. kán. 1. §). A püspök tehát nem járhat el csupán saját belátása vagy a helyi jogszokások szerint, hanem követnie kell a sajátjogú egyház saját örökségét. Ily módon minden egyes püspök tekintélye abból a magasabb tekintélyből részesedik, amely sajátjogú egyházának liturgikus életét irányítja.

Amikor a püspök a liturgikus életben irányítói szerepét gyakorolja, ne önkényesen járjon el, s még kevésbé váljon egyes csoportok vagy csoportosulások áldozatává, hanem klérusával egységben odaadóan őrizze azt a liturgikus öntudatot, amely Isten rábízott népének élő emlékezetében van jelen és működik. Mint ahogy a sensus fidelium meghatározó szerepet tölt be a hit megértésében, ugyanez a helyzet a hit ünneplésével is. A nép pedig ragaszkodjék a pásztor utasításaihoz, igyekezzék felfogni azok mélyebb értelmét, és végre is hajtani azokat. Szakértőkből álló egyházmegyei bizottságokat kell létrehozni, hogy előmozdítsák a liturgia jobb megértését és ünneplését. Ha hiteles keleti szerzetesi és szerzetesnői közösségek lesznek jelen az egyházakban, ez nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy növekedjék a liturgikus érettség Isten népében, hiszen ezekben a közösségekben megtapasztalható a Misztérium, melyet –hála a Lélek ajándékának – naponta hittel ünnepelnek.

24. Az Apostoli Szentszék szerepe
Az Apostoli Szentszék fontos szerepet játszott a keleti katolikus egyházak liturgikus gyakorlatának megőrzésében és harmonikus fejlesztésében. Ez a szerep különféle módokon valósult meg, melyek fokozatosan elvezettek annak a Bizottságnak a munkájához mely a keleti egyház liturgikus könyveinek javítását végzi. Ezt a bizottságot 1717-ben állították fel, és egészen 1862-ig működött a Hitterjesztési Kongregáció keretei között. A beavatkozások magukon viselték koruk felfogásának és meggyőződésének bélyegét, miszerint úgy vélték, hogy a nem-latin liturgiák bizonyos fokig alá vannak rendelve a latin rítus liturgiájának, melyet emiatt „ritus praestantior”-nak tekintettek. Ennek következtében előfordult, hogy úgy nyúltak bele a keleti liturgikus szövegekbe, hogy emiatt ma már ezt – figyelembe véve a tudományos munkát és a teológia előhaladását – az ősi hagyományokhoz való visszatérés értelmében felül kell vizsgálni.[28] Mivel azonban a bizottságok a kor legjobb szakértőihez fordultak, munkájuk nyomán mégiscsak sikerült megőrizni a keleti örökség zömét, s gyakran védték meg azokat a súlyos előítéletektől vezérelt kezdeményezésekkel szemben. Ezenkívül, értékes liturgikus szövegkiadásokat jelentettek meg számos keleti egyház számára. Ma, különösen XIII. Leó Orientalium Dignitas kezdetű apostoli levelének ünnepélyes megjelentetése, valamint a Keleti Egyházak Kongregációján belül 1931-ben létrehozott és mindmáig működő Liturgia Különbizottság felállítása, különösen pedig a II. Vatikáni Zsinat és II. János Pál Orientale Lumen kezdetű apostoli levele után, a keleti liturgiák iránti megbecsülés vitathatatlan. Ennek köszönhetően az Apostoli Szentszék még teljesebb szolgálatot tud felajánlani az egyházaknak.

Ha a múltban gyakran jótékony hatásúnak bizonyult, hogy az Apostoli Szentszék gondoskodni igyekezett a keleti egyházak liturgikus életéről, még inkább elengedhetetlennek tűnik azokban az ingatag helyzetekben, amelyben még ma is számos keleti egyház él. A liturgiának mint isten-emberi cselekvésnek lényege, hogy az üdvösséget hic et nunc (itt és most) megvalósítja és a szent hely természete, hogy megőrzi és kifejezi a hitletéteményt (depositum fidei). Ezek késztetik az Apostoli Szentszéket, hogy továbbra is őrizze és védje a keleti liturgikus gyakorlatot: egyik legfontosabb kifejeződési formájában kell biztosítani és megvédeni a hitet. Ez a meggyőződés vezetett a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 657. kán. 1. §-nak a megfogalmazásához, amely a liturgikus szövegek jóváhagyását az Apostoli Szentszéknek tartja fenn a nem-pátriárkai és nem-metropolitai sajátjogú egyházakban. A pátriárkai és metropolitai egyházak esetében pedig azt igényli, hogy előzetesen ő vizsgálja felül azokat. Egy ilyen felülvizsgálat természetesen mindarra vonatkozik, ami a liturgikus ünneplésekkel kapcsolatos.

25. Illetékesség a liturgikus könyvek fordításainak jóváhagyására
Az évszázadok folyamán különféle körülmények nyelvi téren lényeges változásokat okoztak. A keleti területeken az eredeti nyelvek lassú, de mélyreható változásokon mentek keresztül, néha nyomuk veszett, és helyükre más nyelvek léptek. Az is előfordult, hogy a keleti egyházak számos híve elhagyta szülőhazáját, és másutt telepedett le, ott pedig eltérő hagyományban nevelkedett hívek közé került. Idővel aztán beilleszkedtek lakóhelyük kulturális környezetébe. Gyakran nem ismerték és nem is használták már anyanyelvüket, ezért egyre nehezebbé vált, hogy részt vegyenek saját egyházuk liturgiájában. Ennek következtében e nehézségeket orvosolandó, a keleti egyházak már ősidők óta gyakran gondoskodtak arról, hogy liturgikus szövegeiket a hívek által érthető nyelvekre fordítsák.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 657. kán. 2. § pontosan meghatározza, hogy az illetékes hatóságokat illeti meg a jog a liturgikus használatra szánt könyvek fordításainak jóváhagyására, azt követően, miután jelentést tettek az Apostoli Szentszéknek, ha pátriárkai vagy sajátjogú metropolitai egyházakról van szó.

Ha megszaporodik az azonos liturgikus családba tartozó egyházmegyék vagy sajátjogú egyházak száma, amelyek ugyanazon a területen ugyanazt a nyelvet használják, akkor rendes körülmények között azonos fordításokat kell használniuk. Ajánlatos, hogy e cél elérése érdekében az illetékes hatóságok megegyezzenek egymással.

26. A liturgikus jog összetevői
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 3. kán. a liturgikus joggal kapcsolatban a liturgikus könyvek előírásaira hivatkozik. Ezen előírások mellett a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe más, liturgikus természetű jogszabályokat is említ, amelyeket a sajátjogú egyházak illetékes felsőbb hatósága bocsátott ki, de nem kerültek be a liturgikus könyvekbe: ilyenek a szabályzatok (668. kán.), a sajátjogú egyházak előírásai (199. kán.), valamint a liturgikus törvények (150. kán. 2. §). Mindezen előírások, a közös jogé és a részleges jogé is, törvényerejűek. Ez utóbbiakkal kapcsolatban a Keleti Egyházak Kánonjai Kódexének 3. kánonja szorgalmazza, hogy ezeket az előírásokat gondosan tartsák meg.

27. A részleges liturgikus jog összetevői
Ahhoz, hogy bölcsen és a valósághoz alkalmazkodva értelmezzük a részleges előírásokat, figyelembe kell vennünk, hogy bár nem sértik annak az együttesnek a szerkezetét, amelybe illeszkednek, mégsem alkotnak vele mindig homogén egészet. Akár liturgikus könyvekben akár máshol található jogszabályokról legyen szó, valójában ezek eltérnek egymástól, ahogy a különböző körülmények és helyzetekhez való alkalmazkodás ezt megkövetelte. Ebből viszont az következett, hogy eltérő helyzetek esetében különböző, sőt egymással ellentétes iránymutatások születhettek. A liturgikus élet rendezése érdekében az illetékes hatóságoknak gondosan meg kell vizsgálniuk ezeket az előírásokat, mégpedig a fentebb kifejtett alapelvek fényében, ugyanakkor figyelniük kell arra, hogy összhangban legyenek az eredeti hagyományokkal és a mai helyzet új követelményeivel. Kényes feladatról van szó, amelyhez támogatni kell olyan kutatásokat és tanulmányokat, melyek segítségével az előírásoknak mind a teológiai, mind pedig a lelkipásztori jelentése feltárható.

28. A jogszokás
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódex 1508. kánonja az Egyházi Törvénykönyv 27. kánonjához hasonlóan leszögezi, hogy a jogszokás a törvények legjobb értelmezője, az 1507. és 1509. kán. pedig az alkalmazásának szabályait fejti ki. Az 1507. kán. tehát megszabja, hogy a jogszokás a helyi közösségek folyamatos és békés gyakorlatának gyümölcse, amely azért értékes, mert a nép életében gyökerezik. Ebből fakadóan bölcs megkülönböztető képességre van szükség, hogy azt őrizzék meg, ami indokoltabb és ösztönzi az igazi keresztény kibontakozást, és azt ítéljék el, ami felesleges vagy kevésbé felel meg a saját hiteles hagyományaiknak.

29. A liturgikus könyvek és az ökumenizmus
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 656. kán. 1. § megszabja, hogy a liturgikus ünneplések során csak olyan könyveket szabad használni, amelyek elnyerték az egyházi jóváhagyást. Magától értődő alapelvről van szó, amely azonban mégis gyakorlati nehézségeket támaszt. Egyes keleti katolikus egyházaknak valójában nincsenek saját kiadású liturgikus könyvei, vagy csak néhány ilyen van, ezért szükségszerűen azokat a kiadásokat alkalmazzák, amelyek a rítusuknak megfelelő ortodox egyházaknál vannak használatban. Ezek a kiadások tárgyilagosan nézve néha igen jól gondozott szövegeket tartalmaznak. Hagyományosan az Apostoli Szentszék vagy a helyi felsőbb hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával használják ezeket. Ez a szükséghelyzet – ha jól megvizsgáljuk – egy értékes jogszokást tár fel, amely kifejezésre juttatja, hogy részleges, de mély és kiterjedt közösség áll fenn napjainkig az ugyanazon tőről fakadt katolikus és ortodox egyházak között. Egyúttal a teljes közösség helyreállításának dinamikus csíráját is hordozza. Különben az ortodox testvérek is értékelnek néha számos olyan liturgikus könyvet, amelyet Rómában adtak ki. Mindenesetre el kell kerülni, hogy bármiféle felesleges eltérés legyen a keleti katolikus és az ortodox egyházak liturgikus könyvei között. Épp ellenkezőleg, az a kívánatos, hogy a lehetőségekhez mérten közös kiadások lássanak napvilágot. II. János Pál pápa kijelentette, amikor az örmény egyházak katolikus híveihez beszédet intézett: „Teljes szívemből kívánom, hogy a liturgia közös tanulmányozása és annak szükségszerű alkalmazása kiváltságos területet nyisson meg katolikus és ortodox örmények között az együttmunkálkodásra.”[29]

Ezt a kívánságot ismétli meg az Ökumenikus direktórium 187. pontja, amely azt javasolja, hogy használjanak más egyházakkal vagy egyházi közösségekkel közös liturgikus szövegeket: „amikor a keresztények együtt, egy szájjal imádkoznak, közös tanúságtételük felszáll a mennybe, s a földön is hallatja hangját”.

30. Hitoktatási direktóriumok és liturgia: katekézis és misztagógia
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 621. kán. 1. és 2. §§ azokról a hitoktatási direktóriumokról szólnak, amelyeket a pátriárkai és metropolitai egyházakban kell kidolgozni. Megkívánják, hogy vegyék figyelembe a keleti egyházak sajátos jellegét, hogy így a hitoktatás során előtűnjék a Biblia és a liturgia jelentősége, továbbá az adott sajátjogú egyház hagyományai a patrológia, a hagiográfia, sőt az ikonográfia területén. Emlékeztetnünk kell arra, hogy Keleten – mint ahogy ez ma a nyugati egyházban is kívánatos – a hitoktatás nem válik el a liturgiától, hiszen abból merít, mivel a liturgia nem egyéb, mint Krisztus titkának megünneplése. Ezt a módszert alkalmazta számos egyházatya a hívek oktatásakor. Ez jelenik meg a katekumenek „katekézisében”, és ez a „misztagógia” vagy „misztagógikus katekézis” az isteni misztériumokba már bevezetett hívek számára. Ilyen módon a hívek folyamatos vezetést kapnak Uruk igéjének, illetve halálának és feltámadásának örömteli felfedezésére, aki felé az Atya Lelke indította el őket. Annak megértéséből, amit ünnepelnek, és azzal való teljes azonosulásból, amit ünnepeltek egy teljes életút bontakozik ki számukra: a misztagógia számukra a megváltott, megszentelt és az átistenülés felé haladó élet, az erkölcs és lelkiség alapja. Ajánlatos tehát, hogy minden keleti katolikus egyházban a hitoktatás a saját liturgikus életükből épüljön föl.

V. FEJEZET
A LITURGIKUS ÜNNEPLÉS MINT AZ EGYHÁZ IKONJA

31. Az Egyház imádkozó gyülekezet
Az Apostolok Cselekedetei így írja le az első keresztények életét: „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságban (...) A hívek mind összetartottak, és mindenük közös volt (...) Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban” (ApCsel 2,42.44.46). Felismerjük ebben a liturgikus istentisztelet jellemző vonásait: az apostolok által hirdetett Isten szavának hallgatása; a gyülekezetben énekelt istendicséret (vö. Zsid 2,12); Krisztus Testének, a sokakból álló „egyetlen kenyérnek” létrehozása, a megtört kenyérben és az áldás kelyhében való közös részesülés (vö. 1Kor 10,16-17), ami a legnagyobb szentségi jel az idők végezetéig.

Ebből mutatkozik meg, hogy az apostolok, vagyis az újszövetség szolgái körül kialakult gyülekezet közösségi jelleget hordozott. Ők azok, akik kinyilatkoztatják, hogy az ígéretek beteljesedtek a keresztre feszített és feltámadt Krisztus személyében. Az apostolokat követő korban ugyanezt látja Antiochiai Szent Ignác az imádkozó Egyházról: „Ahogyan az Úr sem tett semmit az Atya nélkül – mert egy volt vele – sem önmaga, sem apostolai által, úgy ne tegyetek ti se semmit a püspök és a presbiterek nélkül (...) Mindnyájan Isten egy templomává alakuljatok, az egy oltár, az egy Jézus Krisztus köré, aki az egyetlen Atyától jött, az egy Atyánál volt, s őhozzá, az egyetlenhez tér vissza”.[30]

Jóllehet, Keleten a remete-típusú szerzetesség terjedt el és él ma is, a keleti lelkiség egyik alapvető tulajdonsága az, hogy az imádság közösségi jellegű: a hívő a liturgikus cselekménybe helyezi a maga lelki életét. Ezt a jellegzetességet kell megőrizni és föléleszteni a keresztények szívében. Azért is, hogy elkerüljük azt, hogy a hívek a saját hagyományuktól, néha pedig még a keresztény hittől is idegen lelkiségeket keressenek.

32. Az Eucharisztia létesíti az Egyházat
A liturgikus ima nyilvánvalóan megegyezik a hiteles hitletéte-ménnyel, és tökéletesen ki is fejezi azt. Az Indiculus ősi mondása így fogalmazza meg ezt: legem credendi lex statuat supplicandi,[31] amit általában így összegzünk: lex orandi lex credendi. Az Egyház tehát saját természetéből kiindulva úgy tekinti önmagát, mint ünneplő gyülekezet. Ebben az értelemben nem szabad elfelejtenünk, hogy ha az Egyház létesíti az eucharisztiát, akkor az eucharisztia is olyannyira létesíti az Egyházat, hogy a helyes tanítás biztosítékává válik, amint erre Lyoni Iréneusz felhívja a figyelmet: „Felfogásunk teljes összhangban van az eucharisztiával, az Eucharisztia pedig megerősíti felfogásunkat.”[32]

33. A hívek tevékeny közreműködése
Pál apostol a rómaiakat szellemi istentiszteletre buzdítja, hogy ajánlják fel önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1). Péter apostol ugyanígy int, amikor azt írja, hogy „élő kövek módjára lelki házzá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be” (1Pt 2,5). A keresztényeknek tehát egyszerre joga és kötelessége, hogy együtt ajánlják fel az Istennek tetsző áldozatot az Atyának a Fiú által a Szentlélekben. E célból úgy kell alakítani a hívek gondolkodásmódját, úgy kell előkészíteni a módokat és helyeket, hogy ez a részvétel tökéletes legyen, tehát tevékeny, teljes, áhítatos, értelmes és gyümölcsöző. A szertartások figyelmes, történettudományos vizsgálata után gondosan vissza kell adni a népnek azokat a részeket, amelyektől az idők folyamán jogtalanul megfosztották. Akik valamilyen szolgálati felelősséggel rendelkeznek (papok, diakónusok, felolvasók, kántorok, kommentátorok, kórustagok stb.), azok ne a gyülekezet helyett cselekedjenek, hanem vezessék azt, mégpedig úgy, hogy az a megfelelő módon külsőleg is kifejezze a hívek részvételét. Ugyanakkor nem szabad olyan részeket rábízni a népre, amelyekre szigorúan csak a felszentelt szolgák illetékesek.

34. A liturgikus összejövetelek hierarchikusan rendezettek
A liturgikus összejöveteleknek rendezetteknek kell lenniük. Ez már az Ószövetségben is fontos szabály volt, amint az megfigyelhető különösen a Leviták és a Számok könyvében. Szent Pál pedig parancs szintjére is emelte ezt: „Minden tisztességesen és rendben történjék” (1Kor 14,40) amikor a gyülekezet szertartást ünnepel. Ahogy az első keresztények hallgattak az apostolokra, úgy irányították utódaik, a püspökök az imádságos összejöveteleket vagy maguk személyesen vagy a papok vagy diakónusok által. A szertartások egyrészt a múltból, az Ószövetségből és a zsidó hagyományból örökölt formulák és rituális elemekből épültek, amelyeket viszont a keresztény kinyilatkoztatás fényében értettek meg, másrészt olyan későbbi elemekből, amelyeket vagy az újszövetségi szerzők, vagy az őutánuk következők alkottak. Ezeknek az alkotásoknak mindig a felsőbb tekintély és a keresztény nép hitérzéke (sensus fidei) adta meg a hitelét.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 7. kán. 1. § arra figyelmeztet, hogy az összes krisztushívő részesévé lett Krisztus papi feladatának, s ennek megfelelően megbízást kapott az istentiszteletre. A 17. kán. ezen felül megszabja: „A krisztushívők joga, hogy Isten kultikus tiszteletét a maguk sajátjogú egyházának előírásai szerint végezhessék, és hogy lelki életüket sajátos formában élhessék meg, amennyiben az nem ellentétes az Egyház tanításával.” Ugyanakkor minden egyes hívő a maga saját módján végzi az Isten kultikus tiszteletét: az istentiszteleti közösségek különféle részekből állnak, amint a test is különböző tagokból tevődik össze, melyek együtt egy élő létezőt alkotnak (vö. 1Kor 12,12-13). Tehát a liturgikus közösség teste, amelyet összekapcsol és egyesít az ízületek együttműködése, ekként növekedhet az egyes tagok saját energiájának következtében és így érhet el a hitnek és Krisztus ismeretének egységére, miközben elhárítja annak veszélyét, hogy tanítások bármely szele ide-oda vesse (vö. Ef 4,13-16).
 
VI. FEJEZET
ÁLTALÁNOS MEGFONTOLÁSOK AZ ISTENTISZTELETTEL
ÉS A SZENTSÉGEKKEL KAPCSOLATBAN

35. A liturgikus élet alkotóelemei
A liturgia mindennap, többféle módon és különböző időpontokban „építi az Úrban szent templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává az egyház tagjait”.[33] A szentségek a liturgikus élet alapvető momentumai. Még sincsenek elszigetelve egymástól, hanem olyan együttes szövetbe vannak ágyazva, amely előkészíti és kiterjeszti működésüket és hatékonyságukat. Nagy jelentőségű az az imádságrendszer, amely a különféle napszakokat és az év körét is megvilágítja. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében „istendicséretnek” nevezik, s az eulogián (áldó imán) túl a könyörgést és Isten igéjének hallgatását is jelenti. A napi istendicséret arra szolgál, hogy a nap minden pillanatában felragyogtassa az isteni kegyelmet, amely különösen az eucharisztikus ünneplésben megült húsvéti titokból árad. A többi alkotóelem közé tartoznak az építészetileg elrendezett szent épületek, a szent öltözetek, kegytárgyak és ikonok, valamint az, hogyan kell a szertartásrendnek megfelelően végezni a különböző liturgikus funkciókat.

36. A liturgikus év
Az év ünnepeinek forgása, melynek középpontjában a Húsvét áll, s e köré rendeződik a többi ünnep, a heteknek és a napoknak a körforgása valamint az emberi élet szentségek által megpecsételt eseményei csodálatosan összefogják és áthatják egymást, s ezáltal az üdvtörténet különféle eseményeit megjelenítik és beleszövik a hívők lelki életébe. Ennek nyomán rendeződik a különböző keleti egyházak naptára, amelyet bölcs lelki összhang jellemez.

Az összes keleti egyházban a vasárnapok és a húsvét évenkénti ünnepén kívül bizonyos ünnepeket kiemelkedő ünnepélyességgel ülik meg. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 880. kán. 1. § pontosítja, hogy ezen ünnepnapok elrendelésére, áthelyezésére vagy megszüntetésére egyedül az Egyház legfőbb hatósága jogosult. Ilyen ünnepek elrendelése, áthelyezése vagy megszüntetése arra a hatóságra tartozik, amelynek joga van a részleges jogot megállapítani, de a legnagyobb gonddal kell ügyelnie saját örökségük megőrzésére, s csak olyan változtatásokat engedélyeznie, amelyek a szerves fejlődést szolgálják.[34]

Egyes fontosabb ünnepek kötelező ünnepeknek számítanak, s közülük néhány közös az összes keleti katolikus egyházban.[35] Ezeken az ünnepeken a krisztushívők kötelesek részt venni az istentiszteleten, és tartózkodniuk kell az olyan tevékenységektől, amelyek ezt akadályoznák.[36]

Ezen ünnepnapok és az ezekre az istentiszteletekre való szokásos felkészülés mellett az úgynevezett bűnbánati napokat is meg kell tartani,[37] amikor is a krisztushívők kötelesek aszerint böjtölni és megtartóztatást gyakorolni, amint a sajátjogú egyház részleges joga azt meghatározza.[38]

Ha a keleti katolikus egyházak naptáraiba újabban olyan ünnepeket és böjtöket vezettek be, amelyek a latin liturgiából vagy más, az adott egyház hagyományával nem összhangban levő liturgiákból erednek, gondoskodjanak róla, hogy lelkipásztori bölcsességgel a hagyományos rendszer szerint állítsák helyre a naptárt, mégpedig úgy, hogy távolítsák el belőle a keleti szellemmel és természettel meg nem egyező elemeket.

Amíg nem születik meg a kívánt egyetértés az összes keresztények között azzal kapcsolatban, hogy közösen, ugyanazon a napon ünnepeljék meg a Húsvét ünnepét, bátorítani kell azt a gyakorlatot, amely bizonyos, a többségében ortodoxok által lakott országok keleti katolikusai között él, hogy a Húsvétot ugyanazon a napon ünnepeljék, mint az ortodoxok, amint azt a II. Vatikáni Zsinat útmutatásai is kijelölték a Sacrosanctum Concilium függelékében és az Orientalium Ecclesiarum 20. pontjában. Ez nemcsak azt teszi lehetővé a katolikus hívek számára, hogy jelét adják az ökumenikus testvériségnek, hanem azt is, hogy harmonikusan illeszkedjenek bele a közös lelki légkörbe, melyhez gyakran a polgári közösség is csatlakozik, s így elkerüljék az értelmetlen időbeli eltolódást.

37. Az Úr Jézussal való kapcsolat a liturgia célja
A szentségekkel kapcsolatos tanulmányoknál és magánál a misztagógiánál, de az Egyház összes liturgikus ünneplésénél is az elvi zsinórmérték mindig az Úr Krisztussal való tevékeny és elszakíthatatlan kapcsolat megtalálása. A liturgikus év különféle időpontjaiban az üdvtörténet legfőbb eseményei idéződnek fel: az ószövetségiek, amelyek Krisztusban teljesednek be, az újszövetségiek, amelyek az emberek között töltött egész életét tárják elénk, amint az üdvösség parancsolatait tanította nekik és az igaz Isten ismeretére vezette el őket,[39] és az Egyház idején történteket, amikor is az Úr továbbra is csodákat hajt végre szentjeiben. Ez különösen a szentségekre igaz, amelyekben különböző módon megtisztít a vízben, megszentel a Lélekben és üdvösségünkért végrehajtott szenvedésének emlékét hagyja ránk Testének és Vérének titkában.

38. A liturgia és az ájtatossági gyakorlatok közötti viszony

A keleti egyházak hagyományos módon képesek voltak arra, hogy különböző elemeket építsenek be liturgiáikba, amelyek megfelelnek a néplélek érzékenységének. Olyan sajátos, kevésbé meghatározott, emberközeli s talán könnyebb ájtatossági formulákkal és formákkal rendelkeznek, mint amilyenek a röpimák, a sajátos tartalmú könyörgő istentiszteletek, a Szent Kereszt, az ikonok, ereklyék, szent helyek tisztelete, gyertyagyújtás, tömjénezés és néha állatok felajánlása is. Ezek az áhítat-megnyilvánulások azonban általában a liturgikus élethez kötődnek, belőle merítik a lelkületet, s bizonyos fokig bele is illeszkednek abba. Valószínű, ez az oka annak, hogy nem fejlődtek ki a hivatalos istentisztelettel párhuzamos áhítatgyakorlatok, mint ahogy az Nyugaton történt. A keleti katolikus egyházak viszont számos olyan ájtatosságot vettek át, amely csak a latin egyház sajátja, s nem képezi részét a keleti istentisztelet hagyományos rendjének. Nem helyes, ha a hívek lelki életét képező áhítatgyakorlatok eltávolítják őket az egyházuk saját örökségétől. Ha ettől függetlenül fejlődnek, ebből könnyen „párhuzamos” lelkiségi formák születhetnek. Mivel azonban ezek az áhítatgyakorlatok már régóta elterjedtek a keleti katolikus egyházakban, s a hívek számára valóban táplálékul és megerősítésül szolgálnak, oktalanság s a lelkipásztori érzéketlenség volna kényszeríteni ezek eltávolítását. A sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak a feladata, hogy segítsék a hívek hiteles misztagógikus nevelését, főként a lelkipásztorokét, hogy olyan lelkiség fakadhasson belőle, amely a saját liturgikus hagyományukból származik. Ha a híveket ez a tökéletesebb nevelés gazdagítani fogja, egyre inkább alkalmassá válnak arra, hogy saját liturgikus hagyományukat megéljék és újra felfedezzék. Ebben a lelkipásztori feladatban az kell, hogy bátorítást nyújtson, amit a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció 13. pontja mond: „A keresztény nép áhítatgyakorlatainak (...) alkalmazkodniuk kell a liturgiához, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék fel a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze fölötte áll valamennyinek.”

Minden esetben szem előtt kell tartani, amit a 656. kán. 2. § ír elő: „A krisztushívők nyilvános- vagy magánhasználatára szánt ima- és ájtatossági könyveihez egyházi engedély szükséges.”

39. A szentségekkel kapcsolatos zsinati előírások
A becses keleti hagyományok megőrzése és kibontakoztatása érdekében „az egyetemes zsinat megerősíti és helyesli a keleti egyházakban meglévő, a szentségekre vonatkozó ősi fegyelmet, valamint a szentségek szertartásában és kiszolgáltatásában követett gyakorlatot, és óhajtja, hogy azt újítsák fel, ha megszűnt volna.”[40] Az Orientalium Ecclesiarum 13. és 18. pontjai néhány olyan sürgetőbb útmutatást pontosít, amelyek mintaként szolgálhatnak, és kell is, hogy szolgáljanak arra nézve, hogy más esetekben milyen elveket kell alkalmazni. Ez már részben megtörtént a közös jog szintjén a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében, de szükséges, különösen a részleges jog szintjén, hogy az egyes sajátjogú egyházak felsőbb hatóságai még pontosabban szabályozzák ezeket.

Különben a zsinat nem elégedett meg csupán azzal, hogy újra értékelje és dicsérje a keleti egyházaknál érvényben lévő ősi rendet, hanem azt óhajtja, hogy ahol megszűnt volna, ott újítsák fel. Ezért a különböző sajátjogú egyházaknak a jogrendjük felülvizsgálata során számolniuk kell ezzel a szándékkal, és bátran, ugyanakkor pedig bölcs és fokozatos lépésekkel kell megtalálniuk és újra alkalmazniuk a már elveszett alkotóelemeket. E célból, ha szükséges, változtassanak az újabban létesült gyakorlaton és jogon, amennyiben azok nincsenek összhangban a lefektetett alapelvekkel, még akkor is, ha szinódusok által hozott döntésekről is lenne szó, vagy pedig el kellene térni azoktól az útmutatásoktól, amelyeket máskor és más indokok miatt az Apostoli Szentszék dikasztériumai adtak.

40. A szentségek az Egyház cselekményei
Az Egyház, amelyben Isten nyilatkoztatja ki magát, bizonyos szempontból az egyetlen Szentség, amelyből minden szentségi cselekedet ered. A 673. kán. szerint a szentségek ünneplése az Egyháznak, vagyis Isten népe, Krisztus teste összes tagja közösségének a cselekvése, e testet pedig „az összekötő ízek segítségével minden egyes rész sajátos tevékenysége fogja egybe és tartja össze” (Ef 4,16). Ennek köszönhető, hogy minden hívő tevékenyen részt vesz a liturgikus cselekményben. Fontos, hogy Isten népének minden tagja látható módon bekapcsolódjék az ünneplés dinamizmusába a szentségek ünneplése során, hiszen ezek az Egyház életének legkimagaslóbb eseményei.

41. A teremtett világ szentségi jellege
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 667. kán. megállapítja, hogy „az Egyház kötelezve van a szentségek kiszolgáltatására, hogy látható jel alatt Krisztus misztériumában részesüljön”, valamint azt, hogy bennük „a mi Urunk Jézus Krisztus a Szentlélek erejében megszenteli az embereket, hogy azok különösen is az Atyaisten valódi imádóivá váljanak, továbbá betagolja őket saját magába és testébe, az Egyházba”. A szentségek tehát mindenekelőtt Krisztus misztériumait közlik, vagyis mindazt, amit Ő a földön végbevitt, hogy megvalósítsa azt a tervet, amely a mindenséget teremtő Isten gondolatában öröktől fogva el volt rejtve (vö. Ef 3,9-11), hogy „Krisztusban újra összefogjon mindent, ami a mennyben és ami a földön van” (Ef 1,10), és „szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben” (Ef 1,4).

Krisztus misztériumait a látható jelek közvetítik nekünk. A szentségek tehát azok a helyek, ahol a teremtett dolgok Isten iránti hálaadássá emelkednek, s így létük beteljesedik. Az embereknek nyújtott isteni kegyelem üdvgondozása tettek és szavak (vö. ApCsel 1,1) által valósul meg, ezáltal adja meg a teremtett dolgoknak mint „kozmikus elemeknek” az értékét: mindenekelőtt az emberi testnek, ezen kívül a víznek, olajnak, kenyérnek, bornak, aztán a különböző tárgyaknak, mint pl. az eucharisztikus kehelynek; a szakrális épületnek, amennyiben a benne történteket képviseli, különösen pedig a keresztnek és szent ikonoknak, valamint a szent időknek és helyeknek. Ezeket az elemeket az Úr Jézus a Szentlélek által emelte magához, ő fogta egybe és bízta az Egyházra az üdvösséget szerző szentség eszközeiként. A Szentlélek kegyelme valóban felhasználja ezeket az ember és a világmindenség megváltására és megszentelésére (vö. Róm 8,16-25) és arra, hogy általuk méltó imádást mutassunk be az Atyának. Ebben az összefüggésben nyerik el értelmüket a liturgikus gesztusok és áldások. Ezekről való elmélkedésnek és tanításnak nagy szerepet kell kapnia a liturgia teológiájában, vagyis a híveknek nyújtott misztagógiában.
 
VII. FEJEZET
A KERESZTÉNY BEAVATÁS SZENTSÉGEI

42. A beavatás szentségei közti kapcsolat
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexének egyik figyelmeztetése – eltérve az elmúlt évszázadok gyakorta elterjedt szokásaitól, sőt részleges törvényhozásától – leszögezi, hogy szoros kapcsolat áll fenn a keresztény beavatás három szentsége között, s ennek meg kell jelennie azok kiszolgáltatásában is. Valójában a beavatás a Krisztus életébe való belépés egy és oszthatatlan megünneplése, belépés abba a közösségbe, amely Őbenne él. E belépés a hitre való első meghívással kezdődik, csúcspontja pedig Krisztus húsvéti titka: melyben a halál nem más, mint elmerülés azért, hogy életre keljünk az ő feltámadásában, ez pedig Isten gyermekeivé és a Lélek templomává tesz bennünket. A Lélek kenetében részesülünk, hogy az Isten Országán munkálkodjunk, s így alkalmassá váljunk arra, hogy részt vegyünk az Isten Országnak lakomáján. Ez indokolja azt, amit a 695. és 697. kánonok írnak elő, hogy a három szentséget: a keresztséget, a szent műróval való megkenést (bérmálást) és a szentáldozást együtt kell kiszolgáltatni, vagy legalábbis úgy, hogy köztük minél kevesebb idő teljék el.

Az ősegyháznak az Újszövetségből fakadó tanítása és gyakorlata szerint az a hívő, aki befogadta a Feltámadott Lelkének eszkatológikus ajándékát, azt is elfogadta, hogy ugyanez a Lélek vigye végbe benne az Úr Jézushoz való hasonulást. A keresztségben való újjászületés, amelynek következtében Isten gyermekeivé, az Ország örököseivé, megigazultakká, megváltottakká és megszenteltekké lettünk, egyúttal azzal is jár, hogy a megkeresztelt teljes jogú tagja lesz Isten népének. Ennek az eseménynek legkimagaslóbb „jele” az volt, hogy a megkeresztelt az Ország lakomájához járult. Ezt az oszthatatlan szentséget tehát, ahol minden mindennel összefügg, szükségképpen egyetlen ünnepélyes istentiszteleti aktus keretében szolgáltatták ki.

A hívő ettől a pillanattól fogva minden joggal és tevékenységgel fel van ruházva, mely a Krisztusban és a Szentlélekben való új élethez tartozik (vö. Róm 8,9). Egyetlen istentiszteleti aktus tehát, mert az Atya és a Fiú Lelkének egyetlen és oszthatatlan műve ez. Az első századokban ez a szokás volt gyakorlatban az összes egyház életében.[41]

A nyugati egyház történelmi és kulturális okok miatt eltért ettől a gyakorlattól, s a keresztségi beavatást a gyermekeknek különböző mozzanatok során szolgáltatták ki. Az ősi szokást viszont Keleten sértetlenül és folyamatosan megőrizték. Olyan erős ez a kapocs, hogy bizonyos összefüggésekben „keresztség” alatt általában a keresztény beavatás három fázisát értik, s ilyen címmel szerepel sok kéziratos és nyomtatott euchologionban.

Ez a gyakorlat az utóbbi évszázadokban számos keleti katolikus egyháznál külső nyomás hatására megváltozott, mégpedig olyan lelki és lelkipásztori okok miatt, melyet a latinoktól vettek át, és bár ezek a magyarázatok érthetők, mégis idegenek a szerves fejlődéstől, s nem illeszkedtek a keleti örökség saját dinamizmusának vonalába. Ott, ahol elveszett ez a hagyományos gyakorlat, a Kódex által e téren előírt szabályok alkalmazása valódi reformot követel, hasonlóképp ahhoz, amit a szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció követelt meg a latin liturgiától. Bár ezt az előírást minél hamarabb szükséges végrehajtani, mégis meg kell előznie az ősi gyakorlat elmélyült tanulmányozásának, ahogyan ez az ide vonatkozó, keleti katolikusok és ortodoxok által kiadott kéziratokban és nyomtatott szövegekben kikutatható. Az ortodoxoknál még meglevő gyakorlatot is figyelembe kell venni. Komolyan kell venni az ehhez szükséges tanítást, hogy az ősi gyakorlat felújításának indokait a papság, a teológusok és a keresztény nép minden tagja megérthesse. Miközben bevezetik ennek a gyakorlatnak a visszaállítását, nem szabad elhanyagolni a beavatásra készülő gyermekek elengedhetetlen és folyamatos hitoktatását, olyan mértékben, hogy fel tudják fogni a hit titkait, és ezt folytatni kell addig, amíg el nem jutnak a teljes érettségre. Már az is értékes katekézis, ha a gyermekek részt vesznek a liturgikus szertartások bizonyos részein – még ha rövid időre is, de rendszerezett formában –, hiszen épp ez vezeti be őket az Egyház életébe. Jóllehet, kevésbé fogalmi vagy az értelemre ható módon, de nagyon is hatékonyan: bevonva őket a liturgia légkörébe, ahol mindaz, amit tesznek, valóságos módon vezeti be őket a láthatatlan valóságokba. Ez az egész folyamat termékeny erőfeszítéseket követel, hogy az újfajta gyakorlat megfelelő módon ágyazódjék bele a mai életbe. Nem könnyű, de nélkülözhetetlen beavatkozás ez, ha az egyetemes Egyház javára valóban újra életre akarjuk kelteni a saját örökséget.

43. A beavatás szentségeinek teológiai jelentősége
A keresztség által a személy megszabadul a bűntől, új életre születik, Krisztust ölti magára és az Egyház tagjává válik.[42] A szent műróval való megkenés (bérmálás) a Szentlélek ajándékának pecsétjével jelöli meg.[43] A teljes beavatást az Eucharisztia vétele teszi befejezetté, amely nem csupán egyéneknek Krisztussal, a Titokzatos Test Fejével való közösségének szentsége, hanem az összes hívek közti közösségé is, akik a Krisztusban új életet élő Testnek a tagjai. A megtestesült Ige testével és vérével való táplálkozás úgy vezeti el a krisztushívőt a tökéletességre, hogy már nem ő él, hanem Krisztus él őbenne (vö. Gal 1,20). A keresztény beavatás szentségi szertartása nem egyéb, mint a mennyei Atya tette, melyben megtestesült Fia által adományozza nekünk fölajánlott jóakaratát, és közvetíti az örök életet azok számára, akik hallgatják Krisztus szavát, és hisznek abban, aki őt küldte (Jn 5,24).

44. A keresztségre való felkészítés jelentősége és a keresztszülő szerepe
A keresztség olyan szentség, amelyet annak szolgáltatnak ki, aki hisz Krisztusban és Hozzá akar csatlakozni. Minden keresztény szertartáskönyv előírja – akár keleti, akár nyugati –, hogy a keresztség kiszolgáltatását előkészületnek kell megelőznie. Ennek során fokozatosan kifejeződik, hogy a jelölt egyrészt az Úr felé közeledik, másrészt pedig – közvetlenül a keresztség előtt –, hogy Krisztushoz ragaszkodik, következésképp ellene mond a Sátánnak és a gonoszság erőinek. Jó példát találunk erre Aranyszájú Szent János vagy kortársa, Mopszvesztiai Teodor homíliáiban, amelyek hangsúlyozzák, mennyire lényeges a Krisztus titkaiba való beavatásnak ez a dimenziója.

Fontos, hogy a jelöltek lelki hozzáállása is megfeleljen azoknak a szertartási formuláknak, amelyek ezt fejezik ki. Felnőtt esetében személyesen,[44] gyermek esetében pedig az által, aki kezeskedik érte és biztosítja a keresztény nevelését.[45]

Ennek a törekvésnek felel meg az „az igen ősi szokás, miszerint a keresztelendőnek legyen legalább egy keresztszülője”, akinek az a kötelessége, hogy a keresztelendő gyermeket bemutassa, és azon fáradozzék, hogy a beavatása után „a megkeresztelt a keresztségnek megfelelő keresztény életet éljen, és az ezzel járó kötelezettségeket híven teljesítse” (684. kán.).

Ennek biztosítására a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 686. kán. 2. § hangsúlyozza, hogy megfelelő előkészítést kell megkövetelni, amikor azt ajánlja: „A paróchus gondoskodjék róla, hogy a keresztelendő gyermek szüleit, továbbá azokat, akik a keresztszülői feladatot fogják magukra vállalni, megfelelően kioktassa ennek a szentségnek a jelentéséről és a vele járó kötelezettségekről, és hogy kellően fel legyenek készítve a szentség kiszolgáltatására.” Ez okból hasznos lehet, ha érdeklődnek afelől, milyen megoldásokat alkalmaznak más egyházak[46] annak érdekében, hogy biztosítsák a keresztény beavatás által megkövetelt megtérés komolyságát.

45. Meg kell különböztetni a keresztség szertartásának különböző fázisait
A keresztény beavatás megtérési folyamat, amelyet bizonyos szertartási mozzanatok gazdagítanak, s amelyekben az üdvösség bölcs pedagógiája valósul meg.

Ma az esetek többségében a keresztség szertartását az azt előkészítő szertartásokkal együtt végzik. Mivel azonban a megtérés útjához természete szerint hozzátartozik a haladás, épp ezért kívánatos visszaállítani azt a korábbi gyakorlatot, amely időben is elválasztja egymástól az előkészületet és a keresztség tulajdonképpeni kiszolgáltatását. Még nagyobb jelentősége van a kettő szétválasztásának, amikor felnőttkeresztségről van szó.

46. A keresztség kiszolgáltatója
A latin hagyománytól eltérően, melyet az Egyházi Törvénykönyv a 861. kán. 1. paragrafusában meg is erősít, a keresztség rendes kiszolgáltatására az összes keleti hagyományban – amint arra a Keleti Egyházak Kánoni Törvénykönyve 677. kánonjának 1. paragrafusa emlékeztet – az jogosult, aki a papság kegyelmével van felruházva, vagyis a püspökök és a presbiterek. Kizárva ebből a diakónusokat, akik a kézfeltételt „nem a papságra, hanem a szolgálatra kapták”.[47]

Szükség esetén azonban, a 677. kán. 2. § szerint, nemcsak a diakónusnak, hanem a más klerikusoknak, a megszentelt élet intézményei tagjainak és „bármely más krisztushívőnek” is szabad a keresztséget kiszolgáltatnia, de mégis nem „bárkinek, akit helyes szándék vezet”, mint ahogy azt a latin egyház számára az Egyházi Törvénykönyv 861. kán. 2. § előírja. Ez a különbségtétel azt hangsúlyozza, hogy a keresztség oly módon üdvözít, hogy az egyént az egyházi közösségbe iktatja be. Tehát csakis ennek a közösségnek a tagja keresztelhet.

Az egyházi közösségbe való beiktatás a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében is megjelenik, amikor leszögezi, hogy „a kiszolgáltatásra a keresztelendő saját paróchusa, illetve az ő vagy a helyi hierarcha engedélyével bíró más pap illetékes” (677. kán. 1. §), és hogy „idegen területen senkinek sem szabad a kellő engedély nélkül kiszolgáltatnia a keresztséget” (678. kán. 1. §).

47. A keresztséget a saját rítus szerint kell fölvenni
Eltekintve az egészen különleges esetektől, amelyekhez, egyébként, az illetékes felsőbb hatóság engedélye szükséges, a leghatározottabban elítélendő az a gyakorlat, hogy valaki a sajátjától eltérő rítusban kérje a keresztség felvételét, pl. esztétikai okok miatt, vagy azért, mert a keresztelő paphoz baráti viszony fűzi, s hasonlók. Egyetlen kivételt képez, ha nem érhető el a saját rítusú pap. A keresztség kiszolgáltatásának láthatóan is jelezni kell azt, hogy egy adott sajátjogú egyházba való belépésről van szó. Ezért a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 683. kánonja arra szólít fel, hogy „a keresztséget annak a sajátjogú egyháznak a liturgikus előírásai szerint kell kiszolgáltatni, amelyhez a keresztelendő tartozni fog.”

48. A szertartást csorbítatlanul és alámerítéssel kell végezni
A különböző sajátjogú egyházak illetékes hatóságai adjanak ki olyan útmutatásokat, amelyek nyomán el lehet kerülni, hogy látható módon, vagy kár rejtetten módosuljanak vagy megrövidüljenek a szertartás különböző előkészítő elemei: az ördögűzés és a sátán megtagadásának aktusa, a víz és az olaj megáldása, a keresztséget megelőző megkenések, illetve a keresztséget lezáró beöltöztetés. Számos liturgikus könyv előírja, hogy a keresztség szokásos módja a háromszori alámerítés. Jelentős és igen kifejező szokásról van szó, amely hosszú időn át megőrződött s még ma is él a keleti egyházak hagyományaiban, s erre buzdít most már a nyugati egyház is.[48] Igaz, gyakran mellőzik pusztán kényelmességi okok miatt. Következésképp az illetékes hatóságok bölcs belátással ugyanakkor kellő buzgósággal igyekezzenek visszaállítani a háromszori alámerítéssel végzett szertartást.

49. A szent műróval való megkenés jelentése
A szent műróval való megkenésnek, amelyről a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 692-697. kánonjai szólnak, azt a szentséget nevezik Keleten, amelyet az Egyházi Törvénykönyv „bérmálásnak” (confirmatione) hív. Ugyanazon szentségnek különböző elnevezése talán annak köszönhető, hogy bár a hagyományok lényegileg azonos dolgot értenek alatta, de máshová helyezik a hangsúlyt: mindegyik hagyomány a szentségnek más-más oldalát emeli ki. A keleti egyházakban a hangsúly a Krisztus misztériumába való tökéletes bevezetésre helyeződik, a latin egyházban pedig arra, hogy az illető személy képes tanúságot tenni hitéről.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 692. kán. a keleti hagyományokat követve nem kívánja meg, hogy a megkenés kézfeltétellel történjék, miként azt a latin liturgia előírja.[49]

50. A megkenés kiszolgáltatója
A 694. kán. leszögezi, hogy „a keleti egyházak hagyománya alapján a bérmálást akár a kereszteléssel együtt, akár külön a pap végzi”, a 696. kán. pedig pontosítja, hogy „a keleti egyházak összes papja érvényesen kiszolgáltathatja a bérmálást akár a kereszteléssel együtt, akár külön bármely sajátjogú egyház összes krisztushívőjének, a latin egyházat is beleértve.”

A keleti papoknak nagyon tapintatosan kell élniük azzal a felhatalmazásukkal, hogy megbérmálhatják a latin híveket, és lehetőség szerint értesíteni kell erről a latin egyház illetékes főpásztorait. A latin egyházban ugyanis a bérmálást általában a keresztségtől elválasztva szolgáltatják ki a gyermekeknek, melyet módszeres hitoktatás előz meg, s amely szintén részét képezi a keresztény beavatásnak. Ha olyan latin híveket bérmálnak meg, akik nem részesültek ebben az oktatásban, ezzel kárt okozhatnak a latin egyház gyakorlata szerinti keresztény beavatás szerves egészének.

A keleti gyakorlat eltér a latin gyakorlattól, amit az Egyházi Törvénykönyv 882. kán. azáltal fejez ki, hogy kijelenti: „a bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök”, még ha pap is kiszolgáltathatja, ha „fel van ruházva ezzel a felhatalmazással”. A más körülmények között kialakult latin törvényi előírás határozottan azt az elvet domborítja ki, amely Antiochiai Szent Ignácra vezethető vissza, hogy: az Egyházban szükséges egység a püspök és az őt körülvevő presbitérium közti összhangban nyilvánul meg.[50] A keleti hagyományban ezt a szempontot az jeleníti meg, hogy a szent műró megszentelése egyedül a püspöknek, vagy egyes részleges jogszabályok szerint magának a patriarchának van fenntartva,[51] aki nagy ünnepélyességgel végzi ezt a szentelést. Az, hogy a patriarchát illeti a műrószentelés, mutatja, milyen egyházközösségi kapcsolat áll fenn a sajátjogú egyházakon belül, amely túlmutat az egyes egyházmegyéken. Ebből a szempontból hűségesen meg kell őrizni az ősi hagyományokat.

51. Az újonnan megkereszteltek áldozása
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 697. kán. előírja, hogy az Eucharisztiát a keresztség és a bérmálás után minél előbb szolgáltassák ki az egyes sajátjogú egyházak részleges jogának szabályai szerint. A 710. kán. megerősíti azt a tényt, hogy az újonnan megkeresztelt gyermekeknek részesülniük kell az Eucharisztiában, és azt ajánlja, hogy kiszolgáltatásakor tartsák meg az egyes sajátjogú egyházak liturgikus könyveinek előírásait. Ennek a keleti egyházak számára sajátos törvényi előírásnak a megértéséhez bizonyos dolgokat tisztázni kell.

A már említett okok miatt az újonnan megkereszteltek áldoztatásával kapcsolatos jogszabályok nem találhatók meg egyes keleti katolikus egyházak törvényi előírásaiban, amelyek gyakran az iskolás kor elérésre halasztották az első szentáldozást. Következésképp az illetékes felsőbb hatóságok kötelessége lesz, hogy olyan intézkedéseket foganatosítsanak, amelyek értelmében vissza lehet térni a korábbi gyakorlathoz, és olyan jogszabályokat dolgozzanak ki, amelyek nagyobb összhangban állnak az adott egyház saját hagyományával.

Ami viszont a liturgikus könyveknek ezzel kapcsolatos előírásait illeti, megjegyzendő, hogy az esetek többségében – még azon egyházaknál is, ahol a régi szokásokat megtartották – a liturgikus könyvek nem adnak megfelelő útmutatást a kérdéssel kapcsolatban. Ennek az az oka, hogy a keresztség szertartását általában a felnőttek számára alakították ki, s csupán ezt alkalmazták a keleti egyházakban a gyermekekre anélkül, hogy bármiféle sajátos módosítást hajtottak volna rajta végre. Ezt a kérdést inkább a szentségi lelkipásztorkodással foglalkozó kézikönyvekben tárgyalták. Néhány gyakorlati javaslatot az ortodox egyházak gyakorlatából lehetne átvenni.

Végül is az isteni Eucharisztiának a megkeresztelt gyermekek számára történő kiszolgáltatása nem korlátozódik kizárólag a beavatás szertartására. Az Eucharisztia az Élet Kenyere, a gyermekeknek pedig ettől a pillanattól kezdve állandóan táplálkozniuk kell vele ahhoz, hogy lelkileg növekedhessenek. Az Eucharisztiában való részesedésük a képességeik szerint történik: kezdetben különbözik a felnőttekétől, nyilván kevésbé tudatos, kevésbé értelem szerinti. De a szentség kegyelme és pedagógiája révén fokozatosan növekszik majd, amíg a gyermek „azzá a tökéletes emberré nem lesz, aki megvalósította Krisztus teljességét” (vö. Ef 4,13). Ez a szentség mindig olyan ajándék, amely hatékonyan működik, de más és más módon, ahogyan minden személy más és más. Azok a sajátos szertartások, amelyek az emberi növekedés különböző életszakaszainak felelnek meg, hasznosak lehetnek ugyan a hit pedagógiája szempontjából és alkalmasok arra, hogy a gyermekek és a fiatalok nélkülözhetetlen hitoktatásához kapcsolódjanak, de világosan látnunk kell, hogy a Krisztus titkába való bevezetés attól fogva valóban teljes, hogy a gyermek felvette az első három szentséget.

52. A szerzetesi életbe való belépés szertartásai
Az évszázadok folyamán, különösen az üldözések megszűntével számos keresztény, különböző közösségekbe szerveződve, arra az útra lépett, hogy tanúságot tegyen az Isten Országa iránti radikális elkötelezettségéről. Egyesek cönobita csoportokba tömörültek, mások a magányos vagy remete életet választották, hogy nagyobb szabadsággal szentelhessék magukat „az egyetlen szükségesnek”.

Számos hivatalos dokumentum hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a szerzetesi élet, és hogy a keleti katolikus egyházaknak a megújulásukban mennyire nagy szükségük van rá. Jól látszik ez az Unitatis Redintegratio zsinati határozatban (15. pont), a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében, amely hetven kánont (433503. kánonok.) szentel a témának, s ezt fejti ki bőséggel a Kelet világossága kezdetű apostoli levél (9-16. pontok).

A keleti keresztények közösen tanúskodnak arról a hagyományról, amely szoros kapcsolatot lát a szerzetesi életbe való beavatás és a keresztségi beavatás között. Olyan kifejezéseket, jelképeket és gesztusokat használ, amelyek a keresztény életben való elindulásra alkalmazhatók.

A szerzetesi beöltözés szertartása hangsúlyozza, hogy a szerzetesi ruha fölvétele azt jelenti, hogy a szerzetes azonosul a feltámadt Krisztussal, és így Szent Pállal együtt elmondhatja: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). A szerzetes valójában a feltámadt Úr életének újdonságába öltözik, és a Szentlélek által közölt erőnek köszönhetően harcra kel a gonoszság erőivel, hogy a húsvét győzelme az egyetlen Atya dicsőségére kiterjedjen a föld végső határáig.
 
A szerzetesi életbe való bevezetés szertartásai a különféle keleti egyházakban a liturgikus hagyományok szerves részét alkotják, és becses forrásul szolgálnak annak megvilágítására, hogy mi a keresztény szerzetesség végső értelme.

Ezért szükségképpen meg kell őrizni őket, használni kell a monasztikus fogadalmaknál, s ezekből kell, hogy ihletet merítsenek a keleti egyházak más rendjeinél és kongregációinál tett fogadalmak.

VIII. FEJEZET
AZ ISTENI LITURGIA


53. Az isteni liturgia jelentősége
A keresztény istentisztelet központja az isteni liturgia. Ez a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében használt megnevezés nem az egyetlen kifejezés erre a szertartásra. Leginkább a görög eredetű egyházakban használják így, és más hagyományokban is megtalálható, de emellett megtaláljuk még az áldozat, megszentelés, misztérium, felajánlás, eucharisztia avagy hálaadás, kenyértörés és más hasonló elnevezéseket is.
Még ha ezek az elnevezések minden esetben Urunk Testének és Vérének szentségére vonatkoznak is, egyúttal a maga egészében vett ünneplésre utalnak, amely két részre oszlik: az első Isten Igéje, a második az eucharisztikus szertartás köré épül.

A szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció arra tanít bennünket, hogy Krisztus jelen van igéjében, hiszen Ő maga szól akkor, amikor az Egyházban felolvassák a Szentírást.[52] Hangsúlyozza, hogy az igehirdetés a liturgikus cselekmény szerves része, és emiatt figyelmeztet, hogy azt nagy odaadással és illő módon kell végezni, mindenekelőtt a Szentírásból és a liturgiából kell forrásoznia, hiszen Istennek az üdvtörténetben végbevitt csodálatos műveit hirdeti.[53] Ezért gondoskodni kell arról, hogy a homília sose maradjon el a nép részvételével végzett isteni liturgia ünneplésekor, de legalábbis vasárnap és a kötelező ünnepeken.

Az isteni liturgia második részének – különösen pedig az azt megkoronázó szentáldozásnak – a gazdagságát bámulatosan fejezik ki Kabaszilasz Miklós szavai: „A szentáldozás titka igencsak tökéletes, és a többi szentségnél inkább elvezet az összes javak csúcsához: benne jut el végső határához minden emberi vágyakozás, benne Istenhez érünk el, és Isten a legtökéletesebb egyesüléssel egyesül velünk (...) Mivel nem volt lehetséges számunkra a fölmenetel és az övében való részesedés, ezért Ő jött le hozzánk és vette magára azt, ami a miénk. És amit felvesz, azzal tökéletesen összenő. Amit tőlünk felvett, azt mint magáét adja vissza nekünk. És miközben emberségének testét és vérét vesszük magunkhoz, Istent fogadjuk lelkünkbe – Isten testét és vérét, és Isten lelkét, értelmét és akaratát – legalább annyira, mint emberségét.”[54]

54. Az anaforák az isteni liturgiában
Az isteni titkok ünneplésében drága kincsként tündöklik az anafora szövege. A keleti anaforák tiszteletreméltó ősiségre nyúlnak vissza. Az egyházak élő emlékezete gyakran az apostoloknak tulajdonítja őket, vagy az ősegyház szentjeinek, vagy más olyan személyeknek, akik fontos szerepet játszottak az egyházak történetében. Az anaforák tartalmazzák a felajánlás aktusát, az Isten dicsőítését, a hálaadást, és az epiklézist, vagyis a Szentlélek lehívását.

Gondoskodni kell tehát arról, hogy az anaforák kincsestárából merítve, a szükségnek megfelelően legyen lehetőség választani a különböző egyházakban megtalálható számos anafora-szöveg közül, amelyek pedig ma már nem használatosak, érdemes azokat is visszaállítani. Mivel az anafora a misztagógikus teológia igazi remekműve, érdemes keresni a módját, hogyan lehetne azokat, legalább bizonyos alkalmakkor, hangosan végezni, hogy így a hívek is hallhassák. A lelkipásztorok gondoskodjanak arról, hogy arra a teológiára oktassák a népet, amely ezeket az anaforákat áthatja.

55. Különböző szerepek az isteni liturgia szertartásában
A szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció kijelenti, hogy „az Egyház körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne csak mint kívülállók, vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tevékenyen vegyenek részt” (48. pont). A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 699. kán. ugyanezt a tanítást ismétli meg, miközben pontosítja, hogy milyen sajátos szerep jut az egyes résztvevőknek az eucharisztikus szertartások során: „A szent liturgia bemutatására egyedül a püspököknek és a papoknak van hatalmuk” (1. §.), ami azt jelenti, hogy nélkülük nem lehet azt bemutatni. „A diakónusok a szent liturgia bemutatásában a püspökökkel és a papokkal [együtt] saját szolgálatuk révén a liturgikus könyvek előírásai szerint szorosabban működnek együtt.” (2. §) „A többi krisztushívő, aki a keresztség és a bérmálás erejénél fogva a szent liturgia bemutatására összejön, a liturgikus könyvekben vagy a részleges jog által meghatározott módon vesz részt tevékenyen Krisztus áldozatában, mégpedig annál teljesebben, ha ebből az áldozatból az Úr testét és vérét is magához veszi” (3. §.).

56. A püspök által végzett liturgia
A Sacrosanctum Concilium egyik részlete, amelyet Antiochiai Ignác levelei ihlettek, leszögezi: „Az Egyház a legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Istennek egész szent népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában, mindenekelőtt pedig az egy eucharisztia megünneplésében, az ima egységében és az egy oltár körül, amelynél a közösség élén ott áll a papságától és segédkezőitől körülvett püspök.” (41. pont) Ez pedig megköveteli, hogy a lehető legnagyobb gonddal ügyeljenek a püspök körül folyó liturgikus életre, hogy így a székesegyház az egyes részegyházak valódi „szentélye” lehessen, ahol a liturgiát a többiek számára is példaadó módon végzik. Ez csodálatosan kapcsolódik a monostorokban végzett liturgikus ünneplések példaadó szerepéhez, amelyek a keleti egyházak hagyományában kezdettől sajátos kölcsönhatásban voltak a székesegyházi liturgiákkal.
 
57. A koncelebráció
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 700. kán. 2. § ajánlja a püspökkel vagy egy másik pappal való koncelebrációt „mivel így megfelelőképpen nyilvánul meg a papság és az áldozat egysége”. Számos zsinati szöveg hangsúlyozza, hogy ezzel az egész Egyház egységét juttatják kifejezésre. Tehát egy igen sokat kifejező szokásról van szó. Mégis lehetnek olyan okok, amelyek miatt mégsem tanácsos a koncelebráció. Főként akkor, amikor a koncelebrálók száma nincs arányban a jelenlevő laikus hívek számával. A liturgikus ünneplésnek mint az Egyház „ikonjának” tükröznie kell a hierarchikusan rendezett közösséget, mely nem csupán felszentelt szolgákból áll, hanem mindazokból, akik az ő vezetésük alatt egy népet alkotva élnek Krisztusban. Gondosan ügyelni kell arra, nehogy olyan létszámban legyenek a koncelebrálók, hogy a hajóban kelljen elhelyezkedniük, ahol a hívek tartózkodnak, tehát a szentélyen kívül, amely viszont az ő számukra kijelölt hely, vagy akár, hogy a nagy számuk a szentélyben akadályozza a szertartás méltó végzését. Természetesen a koncelebráció jobb, mint a nép nélkül végzett magánmise. Azt határozottan ki kell zárni, hogy ugyanazon helyen és ugyanazon időben egyszerre több oltáron, külön-külön, egymástól függetlenül végezzenek szent liturgiát. Ez a tilalom természetesen nem terjed ki az esetleges szimultán és szinkronban végzett misézésre, amely különösen a nyugati-szír és etióp hagyományban ismert.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 701. kán. előírja, hogyan történjen a különböző sajátjogú egyházak püspökei és papjai között a koncelebráció. Érdemes újra fölhívni a figyelmet arra, hogy tartózkodni kell mindennemű liturgikus szinkretizmustól, és mindenkinek meg kell tartani a sajátjogú egyházának liturgikus ruháit és jelvényeit. Ékesszólóan igazolja ez az egyházi hagyományok sokszínűségét, és az Egyház egységében való közös létezését. Sokatmondó jele ez az eljövendő egységnek, mely a sokféleségben valósul meg, ugyanakkor pedig eszközül szolgál arra, hogy a keleti egyházakat és sajátosságukat megvédje mindenfajta beolvadástól, különösen ott, ahol ezek az egyházak kisebbségben vannak.
 
Az eucharisztikus ünneplésben való részvétel különféle formáiról szólva a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe többször is figyelmeztet arra, hogy tiszteletben kell tartani a liturgikus könyvek és a részleges jog előírásait.[55] Ez az ajánlás érvényes a koncelebrációra is, mivel a különböző sajátjogú egyházakban és rítus-családokban ennek gyakorlati megvalósításában sok az eltérés. Érdemes megjegyezni, hogy a nyugati liturgiákban a közelmúltban bevezetett gyakorlat sokat merített a bizánci szokásokból, viszont ott a nyugati liturgia sajátos törekvéseinek fényében kapott értelmezést, tehát eltérő eredményhez is vezetett. Az ugyanabban az eucharisztikus áldozatban való részvétel különféle módokon juthat kifejezésre, mindegyiknek sajátos értéke van, amit meg kell őrizni, és szervesen tovább kell fejleszteni. A liturgikus könyvek előírásainak figyelembe vétele azt is jelenti, hogy törekedjünk figyelmesen elemezni saját hagyományunk adottságait, és olyan irányelveket alakítsunk ki, amelyek tiszteletben tartják a hiteles irányvonalat.

58. Ki áldoztathat?
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 709. kán. 1. § úgy rendelkezik, hogy az Eucharisztia kiosztója a pap, illetve ha az adott sajátjogú egyházának részleges joga úgy rendelkezik, akkor a diakónus is. A második paragrafus lehetővé teszi, hogy a pátriárkai egyház püspöki szinódusa vagy a hierarchák tanácsa olyan szabályokat alkosson, amelyek más krisztushívők számára is lehetővé teszik az áldoztatást.

Az tehát, hogy a diakónus vagy más hívek kioszthatják-e az isteni Eucharisztiát, a részleges jog előírásaitól függ. Ugyanakkor feltétlenül figyelembe kell venni azt, hogy ezeknek az előírásoknak összhangban kell lenniük annak a liturgikus hagyománynak a sajátos hátterével, amelybe tartoznak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az összes keleti hagyomány hangsúlyozza a szentáldozás titkának nagyságát. Egy ősi asszír-káld kommentátor ezekkel a szavakkal írja le a szent adományok kiosztását: „Az, aki Szent, jön a tányéron és a kehelyben, dicsőségesen és fenségesen, hatalmas körmenet közepette papoktól és diakónusoktól kisérve. Angyalok ezrei, a Lélek tüzének szolgái haladnak Urunk Teste előtt, dicsőítve Őt. Az egész nép, az Egyház minden gyermeke örvendezik, amikor látják az oltártól jönni az Urat.”[56] Következésképp az, hogy rendes esetben csak a papok szolgáltathatják ki az Eucharisztiát, ennek az a célja, hogy kifejezze az eucharisztia rendkívüli szentségét. Még akkor is, ha ez kizárja más, egyébként jogos szempontok érvényesülését, és bizonyos kényelmi szempontokról kell lemondani. A hagyományos szokás módosítása azzal a veszéllyel jár, hogy olyan gyakorlat fészkeli be magát a már említett lelkiségi keretbe, amely nincs szerves egységben vele. Helyénvaló tehát, hogy a püspökön és papon kívül – illetve a diakónuson kívül, ha arra a sajátjogú egyházának részleges joga fölhatalmazza – az Eucharisztiát más csak vészhelyzet esetén szolgáltathassa ki.

59. Az Eucharisztiát két szín alatt kell kiosztani
Az Eucharisztiát a konszekrált kenyér és bor két színe alatt kell kiosztani. Minél hamarabb meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy csak a Szent Kenyér színe alatt áldoztatnak, ahogy ez mostanában néhol latin hatásra történik. Ezt csak nemrégiben bevezetett újításnak kell tekinteni, amely teljesen idegen a keleti hagyománytól. A két szín alatti (sub utraque specie) szabályos áldoztatás visszavezetését az is megkönnyítheti, ha ennek megfelelő szent tárgyakat használnak, megtartva az adott egyház saját rítusbeli hagyományának előírásait és szokásait.

60. Az isteni liturgián belül kell áldoztatni
Akkor tekinthető teljesebbnek a krisztushívőknek a Krisztus áldozatában való részvétele, ha a szent liturgia során a hívek a pap áldozása után ugyanazon áldozatból részesednek az Úr Testében. Ez a „teljesebb részvétel” kifejezés, melyet a Sacrosanctum Concilium 55. pontja fogalmazott meg, hangsúlyozza a szentáldozás jelentőségét, és azt is, hogy annak az eucharisztikus áldozat felajánlásához kell kötődnie. Ezért a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 713. kán. 1. § előírja, hogy „a szent Eucharisztiát a szent liturgia keretében kell kiosztani, hacsak megfelelő ok mást nem indokol.” Ez tekinthető egyedül szabályos gyakorlatnak, kivéve a távollevő betegek esetét vagy azt, amikor aliturgikus napokon az előre megszentelt áldozat keretében történik az áldoztatás.

61. Azzal az Eucharisztiával áldoztassanak, amelyet ugyanazon isteni liturgia folyamán konszekráltak
Minden liturgikus könyv rubrikái feltételezik, hogy a híveknek ugyanazt a Mennyei Kenyeret osztják ki, amelyet azon az isteni liturgián konszekráltak, és nem a külön őrzött Eucharisztiát használják, az egészen sürgős szükség esetét kivéve. XIV. Benedek[57] és XII. Piusz[58] pápa nyomatékosan hívta fel erre az előírásra a figyelmet, amely tökéletes összhangban van a keleti hagyománnyal. Nyilvánvaló, hogy a lakoma résztvevőinek arról az asztalról kell kapniuk eledelüket, amelynél ülnek, nem pedig egy másikról. Minden ezzel ellentétes szokás elhomályosítja az Eucharisztia értelmét, amelyben az egyén nem csak az Úr Jézussal lép személyes közösségre, hanem Krisztus titokzatos Testében közösségre lép az összes többi áldozóval is, akik Krisztusnak ugyanazon eucharisztikus Testében részesülnek. A helyes gyakorlat mutatja meg a kenyértörés szertartásának igazi jelentését, mely az Eucharisztia alapítása óta létezik. Már az apostoli és közvetlen az apostolok után kortól sajátos gyakorlati kifejezéssé is vált, hiszen arról az egyetlen Szent Kenyérről van szó, amely megtöretik és kiosztatik, és arról az egyetlen kehelyben levő Vérről, amely mindenkiért kiontatik és felajánltatik az üdvösségért.

62. Az eucharisztikus böjt
Az eucharisztikus böjt szigorú megtartása egyöntetű hagyomány volt az összes keleti és nyugati egyházban – jóllehet annak formái az egyes egyházakban különböztek – amíg XII. Piusz pápa be nem vezette az első reformokat. A böjt azt fejezte ki, és ma is ezt jelenti, hogy az Eucharisztiának, a mennyből leszállott, életadó Kenyérnek fogadásához komoly lelki előkészület szükséges. Amiatt, hogy megkönnyítsék az Eucharisztia vételét, a latin egyházban jelentősen mérsékelték ezt a gyakorlatot. Hasonló példát követett számos keleti katolikus egyház, miközben a nem-katolikus egyházak megőrizték szokásaikat, még ha ezt talán kevésbé merev módon alkalmazták is. Az eucharisztikus böjti fegyelem módosításának az lett a következménye, hogy sokkal többen járultak a szentáldozáshoz, ugyanakkor azonban néha elhomályosult az ünnepelt Titok rendkívüli értékének és értelmének ismerete. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 707. kán. 1. § az ezzel kapcsolatos pontos törvényhozást a részleges jog körébe utalja. A keleti katolikus egyházakban gondolják át az ősi böjti fegyelem esetleges, legalább részleges helyreállításának lehetőségét, szem előtt tartva a hagyományos gyakorlat értelmét, amely nem mindig egyezik meg pontosan a latin szemlélettel, ugyanakkor számolva a mai világ életkörülményeiben bekövetkezett változásokkal is.

63. Az „aliturgikus” napok
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 704. kán. leszögezi, hogy „dicséretes, ha a szent liturgiát minden nap be tudják mutatni, azokat kivéve, amelyek ki vannak zárva azon sajátjogú egyház liturgikus könyveinek előírásai szerint, amelyhez a pap tartozik”. Hogy melyek az aliturgikus napok, e tekintetben a kánon a liturgikus könyvek előírásaira utal. Ezek az előírások nem azonosak a különféle sajátjogú egyházakban, vagy még pontosabban: a keleti egyházak nagy családjaiban. El kell ismerni, hogy ezek az előírások – jóllehet megtalálhatók a liturgikus könyvekben, s ezért sok sajátjogú egyháznál érvényben is vannak – mégis az utóbbi időkben gyakran kikoptak a használatból, többek között a latin hagyomány hatására is. Az aliturgikus napok eltűnése nem csupán egy régi hagyomány elvesztését jelenti, hanem annak veszélyét is, hogy felhagynak az előre megszentelt adományok liturgiájának végzésével. Ha figyelembe vesszük, hogy az eucharisztia örömteli és ünnepi esemény, nem pedig szokássá lett cselekmény – ez a látásmód élénken élt az ókeresztény korban, és számos keleti egyházban máig is őrzik – akkor az aliturgikus napok elhagyása hozzájárul az isteni liturgia egész jelentőségének csökkenéséhez. Az isteni liturgiát ugyanis a maga teljességében és pompájában kell ünnepelni, mint ami egy hosszú, más szertartásokkal is színesített előkészítő útnak a beteljesedése és pecsétje. Következésképp ahhoz, hogy az osztatlan Egyház örökségének egy ilyen jelentős elemét újra visszanyerhessük, fel kell újítani az aliturgikus napok fegyelmét ott, ahol ez az utóbbi időkben kiment a gyakorlatból.

64. Vasárnapok és parancsolt ünnepek
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 881. kán. 1. § kijelenti, hogy „a krisztushívők vasárnap és a parancsolt ünnepeken kötelesek részt venni a szent liturgián vagy a maguk sajátjogú egyházának előírásai, illetve törvényes szokása szerint a zsolozsmán”. A 2. § hozzáfűzi, „hogy a krisztushívők minél könnyebben teljesíthessék ezt a kötelezettséget, a jelen rendelkezés értelmében a hasznos időtartam a vasárnap vagy parancsolt ünnep vigíliájának vecsernyéjétől a nap végéig tart”. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe az Orientalium Ecclesiarum 15. pontjában említettektől ihletve tehát arról intézkedik, hogy a vasárnapi kötelezettségnek akár az isteni liturgián, akár a zsolozsmán való részvétellel eleget lehet tenni. Ez a lehetőség egyrészt a zsolozsma jelentőségét hangsúlyozza, másrészt lehetővé teszi, hogy a zsolozsma adott részét a neki megfelelő időpontban végezzék, melynek eredményeként a szövegek teljesen megfelelnek a végzés idejének. A napi ciklus tehát a vecsernyével kezdődik, éjszaka folytatódik, hogy reggel az isteni liturgiával vagy felajánlással érjen el a csúcspontjára. Ha a zso-lozsma különböző részeit olyan időpontokban végezzük, amely eltér attól, amelyet a szöveg egész szerkezete sugall, ezzel azt veszélyeztetjük, hogy megbomlik a különböző részek egyensúlya, és csökken az eucharisztikus Titok teljessége. Márpedig a zsolozs-marészek éppen ezt készítik elő, és ennek folytatatását szolgálják. A hiteles liturgikus lelkipásztorkodásnak mindig ügyelnie kell arra, mennyire összetett problémakörről van szó, s nem korlátozódhat csupán a nyugati gyakorlat lemásolására. A szokások helyreállításának közvetlen forrásai a különböző egyházak hiteles hagyományai szerint szerkesztett liturgikus könyvek előírásai kell, hogy legyenek.

65. Mikor és hol lehet az isteni liturgiát ünnepelni?
Az isteni liturgia ünneplésének idejével és helyével kapcsolatban az egész latin egyházra érvényes Egyházi Törvénykönyv 931-932. kánonjaitól eltérően a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 707. kán. 1. § nem hoz az összes keleti egyházakra érvényes jogszabályokat, hanem épp ellenkezőleg úgy rendelkezik, hogy a különféle sajátjogú egyházak részleges joga hozzon erre vonatkozó jogszabályokat. Mindenféleképp a szükséges minimumra kell azonban korlátozni a szent helyen kívül végzendő eucharisztikus ünnepléseket.

Az isteni liturgia megünneplésének ideje a böjti fegyelemhez is kapcsolódik, amely az év különböző napjaiban és időszakaiban más és más.

Ezenfelül kerülni kell, hogy túlzottan szaporítsák az ünnepélyes eucharisztikus liturgiákat. Az ilyen szaporítás egyrészt akadályozza a zsolozsma végzését, a hívek kevésbé szétszórt, összetartó közösségét, másrészt a rítus nagyobb méltóságát.

Különösen a papok kerüljék azt, hogy konkrét lelkipásztori indok nélkül naponta többször végezzenek isteni liturgiát. Az ettől kivételesen eltérő gyakorlatot a püspöki hatóságnak kell engedélyeznie és ellenőriznie.

Az adomány, amelyet az isteni liturgiát végző papnak a liturgiában történő különleges megemlékezésért ajánlanak fel, szélesebb összefüggésbe illeszkedik: az adományozó önmagát és életét az Atyának ajánlja fel, szolidaritást vállal az egész Egyházzal, különösen pedig szegényekkel, és hozzájárul a pap ellátásához és az istentisztelettel kapcsolatos költségekhez. Amennyiben a pap egy nap több liturgiát mutatna be, azokat az adományokat, amelyeket a krisztushívők az isteni liturgiának az ő szándékaik szerinti bemutatásáért ajánlanak fel,[59] a helyi hierarcha által meghatározott célokra kell fordítani.

66. A liturgikus ruhák
Ha valaki azért ölt fel egy különleges ruhát, hogy szent cselekményt végezzen, ez jelzi, hogy kilép a mindennapi élet megszokott dimenzióiból, hogy az isteni Titkok ünneplése során az Isten jelenlétébe lépjen. Az jelenik meg itt, amelyet Szent Pál tanít: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek” (Gal 3,27). Nerszesz Snorhali örmény katholikosz (1165-1173) így ír erről: „Senki se gondolja feleslegesnek a papi öltözetet vagy értelmetlennek annak titkát (...) Az Isten dolgainak szolgálatában állónak külső embere kell, hogy lássa. És beszélünk belső emberről is, akinek számára pedig a külső istentisztelet a ragyogó lelki öltözék képe.”[60]

Azt, hogy milyen liturgikus ruhákat kell viselni a szertartások alatt, a részleges jognak kell pontosítania, s általában a liturgikus könyvekben vagy esetleg más, liturgikus jellegű szabályokban vannak lefektetve, amelyeket az illetékes felsőbb hatóságok írtak elő. E téren is meg kell őrizni a hagyományos szokásokat, ezzel is őrizve az adott egyház saját liturgikus nyelvezetét, s tartózkodni kell attól, hogy más egyházak szokásait utánozzák. Csak kényszerhelyzet esetén és kivételes körülmények között lehet eltérő gyakorlatra engedélyt adni. Ha helytelen módosításokat vezettek be a liturgikus ruhák terén, vissza kell térni a hagyományos szabályokhoz.

A liturgián kívül viselt papi öltözettel kapcsolatban fontos, hogy az egyes sajátjogú egyházak vezessék vissza azt a formát, amelyet Keleten hagyományosan viselnek.

67. A kenyér és a bor előkészítése
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 706. kán. figyelmeztet arra, hogy „a szent liturgiában felajánlott szent adományok csak a tiszta búzából készült kenyér. és a szőlő terméséből készült, természetes bor” lehet.

A 707. kán. 1. § „a kenyér elkészítésével” foglalkozik. Mivel a keresztény egyházak az eucharisztiára szánt kenyér elkészítésének különböző módozatait ismerik, a törvénykönyv előírja, hogy az egyes egyházak különféle részleges jogát tartsák be. A legszembetűnőbb különbség e téren a legtöbb keleti egyház által hagyományosan használt kovászos kenyér és az örmények meg a latinok által használt kovásztalan kenyér között van. A múltban sokat vitatkoztak az egyik vagy a másik szokás jelentéstartalmáról, gyakran polemikus módon, olykor még teológiai értelmezéseket is tulajdonítva nekik. Minthogy e téren mindegyik szokásnak megvan a maga értéke, ezért a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe előírja, hogy minden sajátjogú egyház azt a szokást őrizze, amelyet atyáitól örökölt, hiszen szimbolikusan így jutnak kifejezésre az eucharisztikus titok egymást kiegészítő szempontjai.

Másfajta különbségek is vannak, nevezetesen az eucharisztikus ünneplésre szánt kenyér alakja, a rákerülő pecsét, az imák, amelyeket készítésekor mondani kell, a név, ahogyan hívják, stb. Ezeket a járulékos dolgokat a liturgikus könyvek előírásai szabályozzák.

A borral kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében előadott szabály eltér az Egyházi Törvénykönyv 924. kán. 1. §-tól, amely előírja, hogy a borhoz egy kevés vizet kell keverni. Ezt a vegyítést nem említi a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe, mert azt nem alkalmazzák az örmény egyházban, s ezért nem kell úgy tekinteni, mintha az összes keleti egyházak számára érvényes törvény lenne.

Vissza kell állítani a zeon (vagyis az áldozás előtt a kehelybe öntött meleg víz) szertartását. Ez a szertartás megvan a konstantinápolyi rítusból eredő egyházaknál, és sajnos eltűnt egyes görög katolikus egyházak gyakorlatából. Ugyanígy kell eljárni más, jelentős szertartási elemekkel, amennyiben kikoptak volna a használatból.

68. A saját rítusú liturgikus ruhákat és kenyeret kell használni
Ami a kenyér elkészítését és a liturgikus ruhákat illeti, a 707. kán. 2. § engedélyezi, hogy „ha nem áll fenn a krisztushívők botránkozásának veszélye, szabad használni egy másik sajátjogú egyház liturgikus ruháit és kenyerét is, amennyiben az adott sajátjogú egyház liturgikus ruhái és kenyere nem áll rendelkezésre.” Megjegyzendő, hogy ennek az engedélynek a két határa van. Érthető az engedmény, mert ha lehetetlen beszerezni megfelelő kenyeret vagy ruhát, ez nem lehet akadálya annak, hogy a hívek érdekében eucharisztiát végezzenek. Ez fontosabb szempont, mint a normális esetben alkalmazható szabályok. Ezzel az engedménnyel azonban csak kivételes esetekben szabad élni, és nem lehet azt általánossá tenni. Ilyen például az üldöztetés, az ebből fakadó klandesztinitás. Ez azonban nyilván nem ad felmentést az alól a kötelezettség alól, hogy lehetőleg mindent megtegyenek e szabálytalanság elkerülése végett, és a kenyér meg a ruhák lehetőleg a saját liturgikus szokásoknak megfelelők legyenek. Még súlyosabb ez a kötelezettség a kenyér esetében, hisz a kenyérnek az eucharisztia számára való előkészítése az ünneplés szerves részét képezi, s valóban csak igen súlyos ok miatt szabad elhagyni. Így tehát az örmény liturgia kivételével az említett kivételes esetekben, amennyiben nincsenek kéznél proszforák, használjanak rendes kovászos kenyeret.

A másik határt „a krisztushívők botránkozásának kiváltása” képezi. Gondosan óvakodni kell olyan újításoktól, amelyeket félő, hogy a hívek rosszul értelmeznek, mivel azok nincsenek összhangban az általuk hagyományosan ismert szokással. Ezt a figyelmet ki kell terjeszteni még a nem-katolikus hívek érzékenységére is, különösen azokéra, akik azonos hagyományhoz tartoznak.

69. A részleges jog körébe való utalás nem jelent kisebb jelentőséget
A 707. kán. által felsorolt előírások sora nem képes hordozni az eucharisztia szentségének egészét. Ennek ellenére lelkiségi szempontból mégis jelentős, mert egy összefüggő egészet képező rendszerbe illeszkedik, amely kiválóan alkalmas arra, hogy elvezessen az eucharisztikus Titok teljes megismeréséhez.

Ha ezekből az előírásokból némelyeket kihagynánk, félő, hogy ezzel a teljes szerkezet egységét szegényítjük el. Ezek jelentőségére a 713. kán. 2. § hívja fel a figyelmet, amely arra ösztönöz, hogy „a krisztushívők híven tartsák meg annak a sajátjogú egyháznak a szabályait, amelyhez tartoznak, nemcsak annak az egyháznak a területén belül, hanem – amennyire csak lehetséges – mindenütt a világon.”

Említettük, hogyan hivatkozik a 707. kán. az egyes sajátjogú egyházak részleges jogára, amelyeknek pontos szabályokat kell megállapítaniuk az eucharisztia ünneplésével kapcsolatban. Ez nemhogy csökkentené e szabályok fontosságát, hanem azt a szándékot fejezi ki, hogy meg kell őrizni a különféle hiteles hagyományok sajátosságát és különbözőségét. Éppen a liturgikus részleges jog fejezi ki és garantálja az egyes hagyományok vagy liturgikus családok saját arculatát és hitelességét.
 
IX. FEJEZET
A SZENT REND

70. A szent szolgálattevők és a liturgia
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 323. kán. 1. § leszögezi, hogy „a klerikusok, akiket szent szolgálattevőknek is neveznek, azok a krisztushívők, akik arra vannak rendelve, hogy Krisztus pásztori küldetésének és hatalmának résztvevőiként az Egyház szolgálattevői legyenek”. A szent szolgálatra rendelt személyek sajátos kapcsolatban vannak a liturgiával. Azért, mert munkájuk jó részét a liturgia folyamán végzik, azért, mert a liturgián a többi hívőtől eltérő szerepük van, s azért is, mert ezekből következően gyakran vannak kapcsolatban a liturgiával.

71. A szent szolgálattevők liturgikus képzése
A szent szolgálattevők képzése során gondoskodni kell arról, hogy a bensőleg megélt részesedés által fokozatosan haladjanak előre a szent titkokban és növekedjenek Abban, aki azokban működik. A nép misztagógikus nevelése érdekében nekik ugyanezen misztagógia élő példáivá kell válniuk. A liturgiában végzett szerepük legyen forrás, táplálék és minta az Úr kegyelmét teljesen befogadó életre. Ezenfelül, képzésük során jussanak el a szent liturgia pontos, megbízható, elmélyült ismeretére, teológiai, lelkiségi, és szertartásbeli ismeretek szempontjából egyaránt.

A liturgikus élet fontosságát szintén hangsúlyozzák a papnevelő intézetekkel foglalkozó kánonok. Leszögezik, hogy a liturgia legyen az ottani élet forrása és csúcsa (346. kán. 2. § 2.), hogy a liturgiát úgy oktassák, mint a tanítás és a valóban keresztény lelkület szükségszerű forrását (350. kán. 3. §), és hogy a papjelöltek abból táplálják lelki életüket (346. kán. 2. § 3.). Ezért szükséges, hogy a keleti szemináriumokban és a keleti monasztikus és szerzeteseket képző intézményekben a legnagyobb gonddal és csorbítatlan formájában éljék meg a liturgikus életet, mégpedig úgy, hogy a jelölteket az alakítsa, és megismerhessék azt annak egész gazdagságában és teljességében, megadva az őt megillető helyet nemcsak az eucharisztiának, hanem a zsolozsmának is. A liturgia legyen a lelkiség igazi forrása, erre a lelkiségre kell nevelni a jelölteket. A liturgia legyen az az életelem, amely egységbe forrasztja mindazt, amit tanulnak, s az a hely, ahol a tanítás a dicséret és a hálaadás ünnepévé magasztosul, s ahol az életet átalakítja a kegyelem. Ha a liturgia megkapja ezt a fontos szerepét, akkor a jelöltek teljesen belőle meríthetik mindazt, ami szükséges benső életük számára, és megakadályozza, hogy azt olyan területeken keressék, amely idegen a saját örökségük összefüggő egészétől. A 343. kán. előírja, hogy az összes papnövendéket saját rítusa szerint kell képezni, még ha másik sajátjogú egyház szemináriumába vagy egy több sajátjogú egyház közös szemináriumba vették is fel őket. Minden ezzel ellenkező szokás el van vetve. Ez az előírás vonatkozik a keleti egyházak saját örökségének összes vetületére: a teológiára, a lelkiségre, az egyházfegyelemre, de kiváltképp a liturgiára.

72. A szent rend tagolása
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe kifejti, hogy a klerikusok, akiket egymással hierarchikus közösség köt össze, és akik a felszentelés alapján különböző fokozatokba vannak felvéve, különböző módon részesülnek az isteni alapítású egyetlen egyházi szol-gálatban.[61] Másrészt ugyanez a törvénykönyv intézkedik arról, hogy az említett rendeken kívül más, kisebb rendeknek nevezett szolgálatok is lehessenek.

A 325. kán. pontosítja, hogy „a klerikusok a felszentelés alapján püspökökre, áldozópapokra és diakónusokra különülnek el”. A 327. kán. hozzáfűzi, hogy ha ezeken kívül más szolgálattevőket rendelnek vagy képeznek ki Isten népe szolgálatára vagy az isteni liturgia cselekményeinek végzésére, ezek a kisebb rendekben részesülnek, és általában kisebb klerikusoknak hívják őket. A kánon kimondja, hogy ők csakis „az adott sajátjogú egyház részleges joga szerint működnek”. A törvénykönyv szándéka az, hogy tartsák tiszteletben az egyes sajátjogú egyházak saját hagyományát.

73. Aki egy kisebb rendben részesült, már nem világi hívő
Miközben az Egyházi Törvénykönyv beszél olyan szolgálatokról, amelyeket véglegesen rá lehet bízni laikusokra „az előírt liturgikus rítussal” (230. kán. 1. §), a kisebb rendek mégis saját fokozatuk szerint az egyházi hierarchiában foglalnak helyet. Aki tehát megkapta ezeket a rendeket, már nem világi hívő, hanem annak a tagja lesz, amit számos keleti egyház liturgikus szövegei „klérusnak” vagy „szent rendnek” neveznek. A kisebb rendek és a szolgálatok közti különbségtétel hatással van arra is, hogyan kell értelmezni a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 358. kánonját. Ez a kánon leszögezi, hogy a papjelölt „a diakónusszentelés által abba az egyházmegyébe lesz besorolva, mint klerikus, amelynek a szolgálatára szentelik, kivéve, ha az adott sajátjogú egyház részleges jogának szabályai szerint már be van sorolva ugyanabba az egyházmegyébe”. A részleges jog előírásaira történő utalással találkozunk a 327. kánonban is, amely megállapítja, hogy akik „a kisebb rendekben részesültek, és általában kisebb klerikusoknak hívnak (...), az adott sajátjogú egyház részleges joga szerint működnek”. Jó lenne tehát, ha a különböző egyházmegyék klérusába való besorolás a kisebb rendbe való felvételkor történne meg úgy, hogy ettől kezdve a szolgálattevőt teljes és állandó forma szerint fogadják az egyházmegye szolgálatába.

74. Meg kell őrizni a kisebb rendek ősi gyakorlatát
Nem tűnik helyénvalónak, hogy a különböző sajátjogú egyházak megváltoztassák a kisebb rendek hagyományával kapcsolatos szokásaikat, amely hagyomány valamikor az összes egyház sajátja volt, és e ténynek valóban nagy jelentősége van. A különböző egyházak részleges jogával kapcsolatos reformoknak korántsem az a céljuk, hogy lemondjanak a kisebb rendekről, hanem inkább az, hogy újra növeljék jelentőségüket és életképességüket. Ez ökumenikus szempontból is kívánatos: ha a keleti katolikus egyházaknak különleges feladatuk, hogy az összes keleti egyház közötti egységet előmozdítsák – egyebek között épp az ősi hagyományok iránti lelkiismeretes hűséggel,[62] minthogy mindannyian egy közös eredetre nyúlnak vissza – nem tűnik célravezetőnek olyan szokások bevezetése, amelyek eltérnek az ortodox egyházak gyakorlatától. Minden olyan módosítást, amelyet régebben vagy újabban helytelenül vezettek be, ezeknek az elveknek az alapján felül kell vizsgálni.

75. A szent rendek következetes és valós gyakorlatát kell keresni
A kisebb rendek és a diakonátus nem puszta formalitás, a pappá szentelődés útján. Ezek az Egyházban végzendő, pontosan körülírt szolgálatra adnak felhatalmazást, s mint ilyeneket valóban gyakorolni kell őket, véglegesen azoknak, akiknek nincs szándékuk továbblépni a papságra, és eléggé tekintélyes ideig azoknak, akik majd pappá lesznek szentelve. Ez különösen a diakonátusra érvényes. Ezért nem szabad félni attól, hogy kisebb rendekre vagy a diakonátusra szenteljék fel azokat, akik jó erkölccsel rendelkeznek, megfelelően felkészültek, és alkalmasak a rájuk bízandó feladat betöltésére, és kijelentik, hogy készek az Egyházat szolgálni. Még akkor is, ha továbbra is családban élnek, és folytatják addigi foglalkozásukat. Így olyan szolgálattevőket kaphatunk, akikre szükség van a liturgia méltó végzéséhez, s elkerülhető az a latin egyháztól kölcsönzött szokás is – amellyel ma már a latin egyház is felhagyott –hogy magasabb rangban levő szolgálattevők végezzenek olyan liturgikus funkciót, amely alacsonyabb rangban levőknek volna fenntartva (leggyakrabban az fordult elő, hogy papok végeztek diakónusi funkciókat), vagy pedig hogy véglegesen világi hívekre bízzanak olyan liturgikus feladatokat, amelyek valamely szolgálattevő hatáskörébe tartoznak. Az effajta gyakorlatot meg kell szüntetni.

76. A diakonátus
A diakonátus nem a papságért lett alapítva, hanem a püspökök és a papok szolgálatára. Valójában, mint azok kezét és szemét, hosszú időn át úgy tekintették a diakónusokat, vagy pedig Antiochiai Ignác megfogalmazása szerint velük összhangban ők nyilvánítják ki a hívő népnek „Isten rendelkezését”.[63] Ezt a szemléletmódot őrizték meg az ortodox egyházakban, és ezt kezdik újra bevezetni a latin közösségekben. Ezért a keleti katolikus egyházakban is újra föl kell eleveníteni ezt a látásmódot. Igen hasznosnak tűnik tehát, hogy visszaállítsuk a diakonátus küldetését a liturgiában és a liturgián kívül.

77. Az egyházmegyéhez tartozó klerikusok szentelésének joga
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 748. kán. közli azokat az előírásokat, amelyek az egy egyházmegyéhez tartozó klerikusok felszentelésének jogát szabályozzák. A 2. § elrendeli, hogy egy megyéspüspök a neki alárendelt jelöltet, ha az egy másik sajátjogú egyházhoz tartozik, csakis az Apostoli Szentszék, vagy bizonyos esetekben a pátriárka engedélyével szentelheti fel. Ennek az engedélynek a kötelező volta csak a szentelési szertartás megengedettségéhez tartozik, és sajátosan arra az esetre vonatkozik, amikor a szentelés egy másik liturgikus rítus szerint folyna, mint amelyhez a szentelendő tartozik, vagy pedig arra az esetre, amikor a szentelendő megyéspüspöke arra kér engedélyt, hogy a szentelést a szentelendő jelölt rítusa szerint végezze. A szentelési szertartás rítusán túl az adott keleti vagy latin egyházmegye vagy eparchia püspöke, akihez a szentelendő tartozni fog, továbbra is teljes joggal adhat szentelési elbocsátó levelet egy olyan püspöknek, aki a jelölt sajátjogú egyházához tartozik, hogy ez a püspök végezze a szentelési szertartást, betartva saját rítusa liturgikus előírásait.

78. A keleti kitüntetések adományozásának korlátai
A klerikusok tartsák tiszteletben, amit a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 388. kán. határoz azzal kapcsolatban, hogyan éljenek a rájuk ruházott méltóságokhoz kapcsolódó jelvényekkel és jogokkal. Kerülni kell azt is, hogy a keleti egyházakban szokásban levő méltóságokat adományozzanak olyan klerikusoknak, akik nem tartoznak azon sajátjogú egyházhoz, amely azokat adományozni szokta. El kell törölni azokat a méltóságokat vagy azokhoz a méltóságokhoz kapcsolódó jogokat, amelyeket a zsinati reformot megelőző latin hagyományból vettek át. Kerülni kell tehát, hogy amikor ilyen tiszteletbeli kitüntetéseket adományoznak, az puszta külsőséggé alacsonyodjék, amely inkább árt a keleti liturgiák egyedülálló méltóságának.

Nem kevésbé helytelen, hogy világi papoknak szerzetesi címeket adományozzanak a nekik megfelelő ruhákkal és jelvényekkel együtt. Ez még inkább érvényes a nős papság esetében.

X. FEJEZET
A HÁZASSÁG

79. A keresztény házasság
A házaséletről szólva Szent Pál a Teremtés könyvét[64] idézi és hozzáteszi: „Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). Valamennyi egyházban gyakran ismételt szavak ezek, mert elvezetnek a házasélet sokrétű gazdagságának megértéséhez.

A házasélet felidézi a mindenség teremtésének egész művét, mely csúcspontját a Teremtőjének képmására és hasonlatosságára teremtett emberben éri el. Ezzel azt is hangsúlyozza, hogy az ember társas lény: a személy nem arra teremtetett, hogy egyedül legyen. Bár arra kapott meghívást, hogy dolgozzon és uralja a földet, de szüksége van egy hozzá hasonló segítőtársra, akivel egy testet alkothat.

Még mélyebb titokról van szó, ha „Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatjuk”. Krisztus titkában tárul fel a maga teljességében a teremtménynek Urával való társkapcsolata: az Úr nagyobb teremtményénél, az Ő képmására lett teremtve, Ő oltalmazta dicsőségével a bűnbeesés előtt, Ő kíséri titokzatosan jelen életének napjai során, s Ő ragyogja majd be közvetlenül a mennyei Jeruzsálemben (vö. Jel 21,23).

A liturgikus szövegek különféle megfogalmazásokban fejezik ki ennek a társas létnek a jellegét: békét, tökéletes szeretetet, egyetértést, bőséges javakat kér a házasfelek számára, majd mértékletességet, tiszta nászszobát, feddhetetlen életmódot, igazságot, végül az adott szóhoz való hűséget és kitartást az Úrtól származó szent egyesülésben annak a mintának megfelelően, amelynek nemcsak a házaséletet kellene jellemeznie, hanem az egész emberiség családjának együttélését is. Követve az Úr példáját, aki azért jött, hogy önmagában megszüntesse az ellenségeskedést, egységbe gyűjtse azt, ami megosztott volt, s mindnyájunkat kiengeszteljen Istennel, jegyesévé fogadva az Egyházat, önmagát adva érte, hogy végül megtisztítva szentté és szeplőtelenné tegye (vö. Ef 5,25-27).

A férj és feleség közti szeretetkapcsolat azáltal válik termékennyé, hogy a teremtés művébe kapcsolódnak bele a gyermekek nemzése által, amely ily módon mintegy beteljesíti az Ábrahámnak adott ígéretet, akit Isten azért választott ki, hogy népek sokaságának atyja legyen, akik mind arra kaptak meghívást, hogy az élő Istennek lélekben és igazságban mutassanak be istentiszteletet.

80. Az előkészület kötelezettsége
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 783. kán. 1. § figyelmezteti a lelkipásztorokat, hogy kötelesek gondoskodni arról, hogy a krisztushívőket felkészítsék a házas állapotra: kapjanak oktatást a keresztény házasság értelméről, az egység és a felbonthatatlanság lényegi tulajdonságairól Krisztusnak az Egyházzal való fogyatkozhatatlan egyesülése képmására, a házastársaknak egymással és utódaikkal szembeni kötelezettségeiről (776. kán. 1. és 2. §).

A 784. kánon az egyes sajátjogú egyházak részleges jogába utalja, hogy milyen szabályok alapján vizsgálja meg a jegyeseket, azok keresztségét és szabadállapotát. Megjegyzendő, hogy a latin Egyházi Törvénykönyvtől (1065. kán.) eltérően a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe ennél a vizsgálatnál csak a keresztség elnevezést használja, és nem utal a szent műróval való megkenésre (bérmálásra). Amint láttuk, a szent műróval való megkenést a keleti hagyományban a keresztséggel együtt kell kiszolgáltatni.[65]

81. A beleegyezés és a házasság alakisága
A házasság létrejöttének elengedhetetlenül szükséges eleme az a beleegyezés, amellyel egy férfi és egy nő kölcsönösen átadják magukat és elfogadják egymást (817. kán.). Vélelmezni kell, hogy a belső lelki beleegyezés megegyezik azokkal a külső szavakkal és jelekkel, melyeket a házasságkötéskor alkalmazunk (824. kán. 1. §).

Csak azok a házasságok érvényesek, amelyeket a helyi hierarcha vagy a paróchus jelenlétében és áldásával, vagy az egyikük által a házasság megáldására felhatalmazott pap előtt szent szertartással kötöttek (828. kán. 1. és 2. §). Ha nem lehet jelen vagy nem kereshető fel súlyos nehézség nélkül a jog szerint illetékes pap, akkor a valódi házasságot kötni szándékozók érvényesen és megengedetten köthetik meg azt csupán a tanúk jelenlétében halálveszély esetén, vagy ha ésszerűen előrelátható, hogy a helyzet egy hónapon belül nem változik. Ebben az esetben, ha lehetséges, célszerű más papot is elhívni, még ha nem katolikus pap is, hogy megáldja a házasságot (832. kán. 1. és 2. §).

82. A szent szertartás kötelezettsége
Megjegyzendő, hogy a szent szertartásnak, vagyis a papi áldásnak a házasság érvényességéhez kötelező volta a keleti jog sajátsága. A latin egyházban csak azt követelik meg, hogy a helyi ordinárius, vagy a plébános, vagy az erre felhatalmazott pap vagy diakónus egyszerűen legyen jelen.[66] A keleti hagyományban a papnak nemcsak jelen kell lennie, hanem meg is kell áldania a házasságot. Az áldás azt jelenti, hogy a pap megszentelő hatalmánál fogva a szentség valódi kiszolgáltatójaként jár el, hogy a házasfeleket Isten annak mintájára egyesítse egymással, ahogyan Krisztus lépett megingathatatlan házassági egységre az Egyházzal, a házasfeleket pedig megszentelje a szentségi kegyelem.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 823. kán. 3. § pontosítja, hogy ha a házasságot rendkívüli okokból egyedül a tanúk előtt kötötték, a házastársak ne mulasszák el, hogy házasságukat egy pappal mielőbb megáldassák.

83. Kik illetékesek a házasság megáldására?
A házasság megáldásával kapcsolatos illetékességről mind a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe, mind az Egyházi Törvénykönyv azonos tartalmú jogszabályt ír elő: a helyi hierarcha és a helyi paróchus „területük határain belül érvényesen áldják meg a házasságot, akár alárendeltjeik a jegyesek, akár nem alárendeltjeik, feltéve, hogy legalább az egyik fél az ő sajátjogú egyházához tartozik”.[67]

A házasság megáldására való felhatalmazással kapcsolatban a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 830. kán. 1. § előírja, hogy a helyi hierarcha és a helyi paróchus „bármely sajátjogú egyház papjainak – a latin egyházat is ideértve – felhatalmazást adhatnak területük határain belül egy meghatározott házasság megáldására”. Ugyanígy a helyi latin ordinárius vagy a helyi latin plébános felhatalmazhatnak keleti papokat, hogy közreműködjenek latin hívek házasságánál, és megáldják azt.[68]

Mindemellett ügyelni kell arra, hogy – annak az esetnek a kivételével, amikor a hierarcha vagy a paróchus a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 916. kán. szerint egy másik sajátjogú egyházhoz tartozik – a szertartásnak megengedetten (ad liceitatem) a házasfelek vagy rítusközi házasság esetén az egyik házasfél liturgikus rítusa szerint kell történnie.[69] Tehát egy másik rítusban végzett esküvői szertartás nem megengedett, de esetről esetre engedélyt adhat rá az Apostoli Szentszék.

A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 831. kán. 2. § pontosítja, hogy a házasságot a vőlegény paróchusa előtt kössék meg, hacsak a részleges jog másként nem rendelkezik, vagy megfelelő ok ez alól nem mentesít.
Keleti katolikusok és ortodoxok közti vegyes házasság esetén a jog által előírt házasságkötési formát – vagyis azt az előírást, hogy a házasságot a helyi hierarcha vagy a paróchus vagy az egyikük által a házasság megáldására felhatalmazott pap előtt kell kötni –csak a megengedettséghez szükséges megtartani. Az érvényességhez pusztán a papi áldás szükséges.[70]

84. Meg kell tartani a liturgikus könyvek előírásait
„Szükség esetét kivéve a házasság megkötésekor tartsák meg a liturgikus könyvek előírásait és a törvényes jogszokásokat” (836. kán.). Amikor az egyes sajátjogú egyházak illetékes felsőbb hatóságai felülvizsgálják, és alkalomadtán korszerűsítik ezeknek a szertartásoknak a liturgikus előírásait, igyekezzenek gondosan megőrizni saját örökségük sajátos kincseit, mert hagyományuk a házasság intézményének értelmét különösen az egész üdvtörténet keretében domborítja ki, és sajátos módon fejezi ki teológiai kifejezésekkel azt a szoros kapcsolatot, amely a házasságot a Krisztus és Egyháza közti házassági titokkal fogja össze.

85. Az eljegyzés
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 782. kán. tárgyalja az eljegyzést, amely a házasságot megelőzi, és leszögezi, hogy ezt az adott sajátjogú egyház részleges joga szabályozza (1. §), de pontosítja, hogy a házassági ígéretből nem származik kötelezettség a házasság megkötésére. Az évszázadok óta érvényes – és még ma is számos egyházban élő – gyakorlat szerint a gyakran „gyűrűk szertartásának” nevezett eljegyzést általában egyszerre tartják a „koronázási szertartásnak” nevezett, tulajdonképpeni esküvői rítussal.

Az eljegyzés sajátos értelme az, hogy kifejezze a jövendő házastársak beleegyezését, míg a koronázási szertartásnak az a közvetlenebb célja, hogy elvezessen a házastársi élet teljességéhez. Az eljegyzési szertartás tartalmilag nem azt irányozza elő, hogy egyszerű ígéretek hangozzanak el, hanem hogy végleges elköteleződést készítsen elő. Következésképp nem helyénvaló az eljegyzést felszínesen vagy a házasság tervezésének az elején megtartani. Számos egyházban vannak olyan sajátos liturgikus szertartások – még, ha nincsenek is élő gyakorlatban – amelyek a házassági tervek megvalósításának első szakaszaival kapcsolatosak, de kevésbé ünnepélyesek és kevésbé elkötelező erejűek. Amennyiben jobban megértjük és esetleg visszaállítjuk ezeket a szertartásokat, ez hozzájárulhat ahhoz, hogy megszenteljük a keresztény párok házassághoz vezető útjának különböző állomásait, míg el nem jutnak a beteljesedésig.

XI. FEJEZET
A BŰNBÁNAT


86. A bűnbánattartás értelme
Keresztelő János így prédikált Júdea pusztájában: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2). Ugyanezt a megfogalmazást használta Jézus Krisztus nyilvános életének kezdetén (ld. Mt 4,27). Péter is azzal kezdte apostoli szolgálatát, hogy megtérésre buzdította azokat, akik pünkösd reggelén tanúi voltak a Szentlélek leszállásának (ld. ApCsel 2,38). Épp ezt a küldetést bízta Krisztus feltámadásának estéjén az apostolokra, amikor megjelent nekik, és arra tanította őket, hogy az ő nevében „hirdessék a megtérést és a bűnbocsánatot minden népnek” (Lk 24,47), aztán ezekkel a szavakkal küldi misszióba őket: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22-23).

A szív megtérésének, amellyel az ember Isten hívására válaszol, és megváltoztatja életének irányát azzal, hogy az Úr felé fordul, számos dimenziója van: bűnbánat, vezeklés, jóvátétel. A megtérés a teljes gondolkodásra és magatartásra vonatkozik, és az egész keresztény élet középpontjában áll. Valójában „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23), de Krisztus halálában és feltámadásában részesedve elnyerhetik bűneik bocsánatát, vagyis meghalhatnak önmaguknak, és élhetnek Istennek (ld. Róm 6,11).

87. A bűnbánatra törekvés az egész keresztény istentiszteletet áthatja
Az egész keresztény életet kísérő bűnbánati törekvés igen hangsúlyosan megjelenik minden egyes istentiszteleti cselekményben. Isten imádása pedig megköveteli az igazságot (Zsolt 5,6), s ezért azzal jár, hogy szüntelenül elismerjük saját bűnünket és azt, hogy utat kell változtatnunk. Ez a gondolkodásmód az egész liturgikus év folyamán és a nap minden órájában felismerhető, de különös igénnyel nyilvánul meg az ünnepek előkészületi idején, elsősorban a húsvétot megelőző nagyböjtben. Ezért az összes, mind keleti, mind pedig nyugati liturgia emberemlékezet óta naponta többször is elmondja az 50. zsoltárt, amellyel bocsánatért esedezik és kéri a Szentlélek ajándékát. Ez a bűnbánati magatartás számos szentségben különös erővel jelenik meg. A keresztség valójában a bűnöktől való „boldog megtisztulásra” adatik nekünk.[71] Az isteni liturgiában „szellemi istentiszteletet” mutatunk be „a nép bűneiért és vétségeiért”,[72] amikor a szentáldozáshoz közeledünk, melyben az Úrnak „a bűnök bocsánatára megtört és kiontott”[73] Testét és Vérét vesszük magunkhoz. A betegek kenete is bűnbocsánatot nyújt (ld. Jak 5,15). Ezenkívül a különböző keleti egyházakban vannak olyan liturgikus imaalkalmak, amelyeknek sajátos bűnbánati értéket és bizonyos fokú kiengesztelő erőt tulajdonítanak. Sőt, az ősi keleti hagyományban a bűnbánat nem csupán a liturgikus keretben nyerheti el üdvös gyümölcsét. Vannak olyan cselekedetek (böjt, alamizsna, zarándoklat stb.), amelyek már bizonyos bűnbocsátó kegyelmet eszközölnek ki Istentől, és vannak olyan helyek (monostorok, szerzetestelepek, remetelakok, puszta stb.), ahol a saját bűneink feletti gyász (penthosz) kimondhatatlan ajándéka, valamint a saját bűneinkkel való küzdelem a könnyekben mindennap fölfedi a föltámadás lehetőségét a Lélek erejében való újjászületésre.

88. A bűnbánat szentsége és rendes kiszolgáltatása
Az Egyház anyai szeretettel siet állandóan az emberi gyengeség megsegítésére azzal, hogy új bűnbánatot nyújt a keresztség után. Egy olyan életben, amely a keresztségben nyert energiák teljes megvalósítása és a Krisztushoz való ragaszkodás irányában halad, kiemelt helyet foglal el a bűnbánat szentsége, és különleges módon készít elő az isteni Eucharisztia vételére. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 718. kán. leszögezi, hogy a bűnbánat szentségében azok a hívek, akik a keresztség után bűnöket követtek el, és elhatározzák, hogy új életet kezdenek, „a pap szolgálata által a neki tett gyónás és a méltányos elégtétel elfogadása révén bocsánatot nyernek Istentől, és egyszersmind kiengesztelődnek az Egyházzal”. Ez az egyéni és teljes bűnmegvallás és a feloldozás az egyetlen rendes módja annak, hogy a keresztény hívő, aki súlyos bűnének tudatában van, elnyeri a bűnbocsánatot.[74] Még ha nem is követtek el súlyos bűnt, minden krisztushívő számára igen ajánlatos, hogy gyakran, különösen a böjti és bűnbánati idők során vegyék fel ezt a szentséget.[75]

89. A bűnbánat közösségi értéke
Az egyéni gyónás természete szerint alapvetően egyházi közegben helyezkedik el, tehát közösségi vonatkozású. Mindenekelőtt azért, mert az Istennel való kiengesztelődés egyúttal kiengesztelődés az Egyházzal is. Ezenfelül, az összes keleti egyházban a bűnbánat szentségét hagyományosan olyan imák, mondások, tanítások és fel-oldozások keretében szolgáltatják ki, amelyeket dicséretes módon lehet végezni a hívő gyülekezetben. Hasonló gyakorlatot sugall, legalábbis közvetve, a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe, amikor leszögezi, hogy a bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának sajátos helye a templom,[76] és a hagyományos gyóntatási szokásnak nem az felel meg, hogy olyan gyóntatószékben végezzék, mint amilyet a latin egyházban használnak, hanem magában a templomépületben, egyes hagyományok szerint pedig a Krisztus-ikon előtt. Az egyes sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak a kötelessége, hogy figyelmesen tanulmányozzák a saját liturgikus könyveiket, s velük együtt a régen használtakat is, hogy rátaláljanak bennük azokra a megfogalmazásokra, amelyek a legjobban fejezik ki saját hagyományaik gazdagságát ezen a sajátos területen.

90. Az egyéni gyónás értelme és értéke
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe leszögezi, hogy több bűnbánót egyszerre, előzetes egyéni bűnmegvallás nélkül általános módon feloldozni nem lehet, kivéve a 720. kán. 2. § felsorolt kivételes körülményeket, és csak azokkal a feltételekkel, melyeket a 721. kán. 1. § sorol föl. Ez a jogszabály különösen kidomborítja az egyéni gyónás értékét a szentségi bűnbánat keretén belül. Bűneink tudatosítása és megvallása a feltétele annak, hogy igazságban imádjuk az Istent. Egyedül Istennek van hatalma a bűnöket megbocsátani. Ezért – mint ahogy számos keleti szertartáskönyv figyelmeztet rá – a bűnök megvallása elsősorban Istennek szól. Másrészt feltámadása után Krisztus az apostolokra bízta azt a feladatot, hogy vezessék juhait a mennyek országa felé, amikor ezekkel a szavakkal adta meg nekik a Szentlelket: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer” (Jn 20,23). A gyóntató tehát képessé lett arra, hogy fölismerje, mit kell megkötni, és mit kell feloldani (ld. Mt 16,19), s ez a szentségi (gyónási) titok oltalma alatt áll. Ezért tehát a bűnbánat szentségének egyénibb szemléletét – a keleti egyházak hagyománya szerint – őrizni és támogatni kell, s ahol nem kellőképpen alkalmaznák, ott vissza kell állítani.

XII. FEJEZET
A BETEGEK KENETE


91. A betegek gyógyítása Isten Országa eljövetelének jele Keresztelő János tanítványainak arra a kérdésére, hogy vajon ő a Messiás, akinek el kell jönnie, Jézus így válaszol: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak” (Mt 11,4-5). Az összes evangélium számos példát hoz arra, milyen különös gondoskodással fordult az Úr a betegek felé, és Máté evangélistának egyik gondolata segít abban, hogy megértsük, miért: a betegek gyógyítása Izajás jövendölésének beteljesülése.[77] Az Üdvözítő azzal, hogy meggyógyítja a betegeket, és feltámasztja a halottakat, úgy mutatkozik meg, mint aki a Szentlélekkel (ld. Mt 12,28) elragadja a Sátántól az emberek felett gyakorolt kártékony hatalmát, és átadja az uralmat az Atyának (ld. 1Kor 15,24.28).

A betegek gyógyítása, mint a Jézus személyében jelenlevő üdvösség jele és megmutatkozása az Egyház feladata is a Szentlélekben, hiszen az Egyház a megtestesült Ige művét folytatja. Ezt jelzi Krisztus, amikor e szavakkal küldi misszióba tanítványait: „A betegeket gyógyítsátok meg (...) a leprásokat tisztítsátok meg” (Mt 10,8), vagy amikor mennybemenetele előtt arról beszél, milyen jelek kísérik majd azokat, akik hisznek: „A nevemben (...), ha betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18). Szent Jakab levelének klasszikus szövege ugyanebbe a vonalba illeszkedik: „Beteg valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében” (Jak 5,14). Ez szolgál alapul a betegek kenete szertartásának is.

92. A szentség jelentősége
A betegek megkenését a gyógyulásukért végzett imádság kíséri. Ennek értelme szorosan kapcsolódik a jel mivoltához, amely kifejezi a személy teljes gyógyítását és a mennyei Atya jóakaratát, amelyet a betegség és a bűn által testileg-lelkileg meggyötört embernek ajánl fel. Ez a gyógyítás Krisztusnak, a test és lélek orvosának a műve. Ezért, tehát, amikor meggyógyítja a bénát, megmagyarázza az írástudóknak, mi ennek a csodának az értelme: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” (Mt 9,6). A betegek olaja tehát azt a lelki gyógyszert jelzi, amelyet az isteni irgalom ajánl fel az élet számtalan bajától meggyötört embernek. Ez az Egyház szentsége, s értékét abból az imádságból meríti, amelyet az Egyház és az azt képviselő papok hittel végeznek. A megkenést szükségszerűen kísérő hit fejezi ki a hívőknek az Úrba vetett bizalmát, aki mindent megtesz azért, hogy elvezessen az ő Országába, és minden könyörgéseinket meghallgatja, ami javunkra szolgál, hogy a halálába kapcsolódva feltámadásában is részesülhessünk.

93. Miképpen lehet végezni a betegek kenetét?
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe azt ajánlja, hogy minden alkalommal szolgáltassák ki a kenetet, amikor valaki súlyosan megbetegszik (738. kán.), és rámutat, hogy ez a szentség-kiszolgáltatás csak a papoknak van fenntartva (739. kán. 1. §). Majd emlékeztet arra, hogy egyes keleti egyházakban az a szokás, hogy a betegek kenetét egyszerre több pap szolgáltatja ki, és azt ajánlja, hogy – amennyire lehetséges – őrizzék meg ezt a szokást. Több pap együttes szentség-kiszolgáltatása jobban kifejezésre juttatja azt, hogy az egész egyházi közösség gondoskodással veszi körül a beteget, hogy közösen nézzenek szembe a lelki és testi veszélyekkel, és együtt győzzék le azt. A liturgikus szertartással kapcsolatban a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe előírja, hogy a betegek kenetéhez használatos olajat a szentség-kiszolgáltatás szertartása folyamán kell megáldani, mégpedig annak a papnak, aki a szentséget kiszolgáltatja, hacsak a maga sajátjogú egyházának részleges joga másként nem rendelkezik (741. kán.). A Kódex megköveteli azt is, hogy „a megkenést a liturgikus könyvekben előírt szavakkal, rendben és módon pontosan végezzék el”, még akkor is, ha „szükség esetén elegendő egy megkenés a maga formulájával” (742. kán.).
 
94. A betegek kenetének sajátos jellege a keleti liturgiákban
A keleti egyházakban a betegek kenete szentségének kiszolgáltatása néha meglehetősen összetett szertartás, és eléggé időigényes. Valójában ez, a nyugati rituálék rövidségétől eltérő, jelentősen hosszabb időtartam az ima misztagógikus jellegét hangsúlyozza: az imában megjelenik az Úr csodáinak szemlélése, melyeket különböző evangéliumi szövegek mondanak el, s amelyből az ember erőt és vigasztalást merít. Ezen kívül azért könyörgünk az Úrhoz, hogy adjon a betegnek testi-lelki egészséget mind a jelen körülmények között, mind az idők végén, amikor híveit az isteni élet teljességében való részesedéssel ajándékozza meg. Amennyiben a körülmények indokolják, az egyes egyházak felsőbb hatóságai kijelölhetik a szövegnek azon részeit, melyeket akkor kell használni, amikor a beteg lakóhelyén végzik a szertartást, vagy kórházban, vagy ha különösen súlyos betegről van szó. Helyénvaló viszont, hogy a szentség kiszolgáltatásánál rendesen a hosszabb formulát használják, ami néha már így is történik. Tanácsos így végezni, amikor templomban és – ha lehetséges – több beteg számára együttesen szolgáltatják ki a betegek kenetét. Ebben az esetben ennek a szertartásnak rendkívüli kateketikai értéke van.

XIII. FEJEZET
A ZSOLOZSMA


95. A keresztény ima
Pál apostol az efezusiaknak írva felsorolja azokat az alapelemeket, amelyeknek a hívek életmódját, s különösen az Istenhez fűződő imádságos kapcsolatot kell jellemeznie: „Teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának” (Ef 5,18-20). A keresztény imádság mindig a Szentlélekből forrásozik, aki a megdicsőült Krisztusból fakadó élő víz folyóit nyújtja (vö. Jn 7,38-39). Egyedül a Lélek ismeri Isten titkait (vö. 1Kor 2,11), ő tudja, mit kell kérni, és hogyan kell imádkozni, ő segít bennünket az imában (vö. Róm 8,26-27).

A hívő ember felel erre az ajándékra, kész arra, hogy meghallja Isten szavát, és felajánlja szívének készségét, hogy higgyen abban, hogy Krisztus az Isten Fia, akit az Atya küldött üdvösségünk beteljesítésére (vö. Jn 6,29). Az apostol tehát úgy rendelkezik, hogy szívünkben kell dicsérnünk Istent, s ezzel a kifejezéssel nem csupán az érzelmek székhelyére utal, hanem az egész emberi lét legmélyebb bensőségességére, amint ez kitűnik Jézusnak az őt környezőkhöz intézett szemrehányásából: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem” (Mt 15,8).

Már az Ószövetség említi a napi hétszeri imádságot (vö. Zsolt 118 [119], 164), hogy az az egész napot felölelje. Ugyanezt a parancsot ismétli hangsúlyozottan az Újszövetség, ahol az Úr figyelmeztet arra, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

96. A zsolozsma jelentősége
„Ne hanyagoljátok el kötelességeteket, ne fosszátok meg az Urat tagjaitól, ne osszátok meg testét, ne szórjátok szét tagjait, ne részesítsétek előnyben a világi dolgokat Isten szavával szemben, hanem mindennap gyűljetek össze reggel és este zsoltárt énekelve és imádkozva az Úr házában.”[78] A zsolozsma állandóan élénken tartja a virrasztás lelkét az Úr eljövetele utáni vágyakozásban, és megszenteli az egész napot, s azzal, hogy emlékeztet az Úr jelenlétére, a lélekbe árasztja a kegyelmet, átitatja vele egész létünket, és beleolt a Szentháromság életébe. Megszenteli a hívőt az idő dimenziójában, amelyben él, az órák, napok, hetek, hónapok és évek folyamán, mint egy valódi, szakadatlan imádság, amint azt az apostol parancsolja. Maga a zsolozsma (istendicséret) elnevezés – amely közel áll az olyan, gyakorta használt szentírási és liturgikus kifejezésekhez, mint „a dicséret áldozata”, „lelki áldozat”, „szellemi áldozat”, s amely alatt egyes egyházakban az egész nap minden órájára kiterjedő istentiszteletet értik – azt a vallásos magatartást jelzi, amely átalakítja az ember életét, és személyes közösségbe vonja a Szentháromsággal. Kelet és Nyugat egyöntetű keresztény hagyománya mindig elismerte, hogy a szerzetesi élet sokféle formája olyan kiváltságos hely, ahol megvalósul ez a vallásos magatartás.

A zsolozsma minden egyház számára az imádság iskoláját jelenti, amelyben az Egyház megtanít arra az ősi útra, hogyan dicsőítsük Istent Krisztusban egy Testként, egyesülten a Fővel és az ő példáját követve.

97. A zsolozsma alkotórészei és fontossága a keleti lelkiség megismerésében
Az imádságnak az időben való ünneplése a Szentírásból táplálkozik, abból az Igéből, amelyet Isten adott „a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra készséges” (2Tim 3,16). Az Ige asztalát nem csak az olvasmányos könyvek terítik meg, amelyekben össze vannak gyűjtve azok a bibliai szövegek, amelyeket hirdetni kell, és amelyek szervesen bekapcsolódnak a liturgikus év körébe, hanem azok a liturgikus himnuszokban bővelkedő gyűjtemények is, amelyekkel joggal büszkélkedik a keresztény Kelet összes egyháza. Ezek a szövegek nem egyebek, mint „az olvasott, a megértett, a magunkba szívott és végül a megénekelt Igének a folytatása (...) nagyrészt a bibliai szöveg igen finom átköltései, átszűrve és személyessé téve az egyes ember és a közösség tapasztalatán.”[79]

A gazdag és pazarul kibontakozott himnuszgyűjtemények és euchologionok ily módon talán a keleti liturgikus szertartások legeredetibb részét alkotják. Sokféle, többnyire szír és hellén hatás kapcsolódik össze és gazdagítja egymást, hogy ennek folytán a keresztény misztérium szemléléséhez vezessen el annak az átfogó és egységes látásnak megfelelően, amely az egyházatyák sajátja volt. A zsolozsma szövegei – melyeknek sok-sok szerzője, különösen a szerzetesek, az évszázadok folyamán a szüntelen imának szentelték magukat – a lelki élet igen gazdag örökségét és elidegeníthetetlen letéteményét hagyták ránk. Ezek a különböző keleti egyházak kiváló egyedi szellemiségét tükrözik, és mind a mai napig mélyen gyökereznek benne. A Szentíráshoz hasonlóan ezeket is kutatni kell, elmélkedni rajtuk, hogy feltárhassuk a bennük rejlő drágagyöngyöket. A zsolozsma tehát a keresztény lelkiség tanulmányozásának kiváló helye, amely az Egyház imájából forrásozik.

98. Vissza kell állítani a zsolozsma közösségben való végzését a liturgikus könyvek szerint
A keleti katolikus egyházak gyakran ki voltak téve annak a veszélynek, hogy elhanyagolják a zsolozsma közösségi, ünnepélyes végzését, helyette pedig a papság egyénileg végezte a zsolozsmát, miközben az Eucharisztia napi ünneplése maradt leggyakrabban a közösségi liturgia egyetlen vagy majdnem egyedüli formája. Ahol ez a folyamat addig jutott, hogy a néppel közösen végzett zsolozsma elcsökevényesedett, vagy esetleg teljesen ki is veszett, ott haladéktalanul vissza kell térni az ősi hagyományhoz, nehogy megfosszák a híveket az imának ettől a kiváltságos forrásától, melyet a hiteles tanítás kincsei táplálnak.

Kívánatos, hogy a keleti katolikus egyházakban a szerzetesség újjászületése, melynek sürgetése oly sok oldalról érezhető, azt eredményezze, hogy a monostorok újra azok a helyek legyenek, ahol kiváltságos módon és ünnepélyesen hangzik fel a zsolozsma. Minthogy Keleten nem csak a szerzetesi közösségek, hanem a paróchiák is nagy gonddal őrizték ezt a kincset, a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe emlékeztet arra a – gyakran elhanyagolt vagy feledésbe ment – kötelezettségre, hogy szükséges a zsolozsma végzése a székesegyházakban, a paróchiákon, a templomigazgatóságokon, a szerzetesházakban és a szemináriumokban.[80] Meg kell tartani a liturgikus könyvek előírásait (309. kán.), de nem csak külsőségesen: a felelős vezetőknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a hívek megértsék ennek az imádságnak az értelmét és értékét, megszeressék, részt vegyenek rajta, és lelki táplálékra találjanak benne.[81] Valódi misztagógikus neveléssel kell alakítani őket erre, amely lehetővé teszi számukra, hogy saját lelki életük táplálékát meríthessék belőle a liturgikus év különböző állomásainak ünneplésekor.

99. A zsolozsma egyéni imádkozása
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 377. kán. elrendeli, hogy „minden klerikus köteles végezni a zsolozsmát az adott sajátjogú egyház részleges joga szerint.” A papság számára tehát kötelezettségről van szó. A végzés ideális formája, amely a legjobban kidomborítja az Egyház imájának és az Egyházért végzett imádságnak az értékét, nyilvánvalóan a közösségi forma, amelyet támogatni kell, s amely elsőbbséget kell, hogy élvezzen. Amikor objektív okok akadályozzák a végzés közösségi formáját, a klerikusok legalább egyénileg imádkozzák a zsolozsma szent szövegeit, állandóan könyörögve mindenki nevében a rájuk bízott népért, az Egyház és az egész világ javáért, amint az egy jó pásztorhoz illik. A sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak kell megállapítaniuk azokat az ésszerű előírásokat, amelyekkel elrendelik és szabályozzák ezt az egyéni imádságot. Miután figyelmesen tanulmányozták, hogyan válogassanak a szövegekből, elsősorban azokat a részeket emeljék ki, amelyek minden egyes egyház liturgiája saját szerkezetének szempontjából a legfontosabbak, ugyanakkor vegyék figyelembe a klérus valós lehetőségeit. Az ily módon kidolgozott szövegek a zsolozsma teljesebb és hagyományos formái mellett hasznosnak bizonyulhatnak arra, hogy a világi hívek egyéni, családi vagy csoportos imáját táplálják.
 
XIV. FEJEZET
SZENT HELYEK, GESZTUSOK ÉS TÁRGYAK


100. A liturgikus ima átöleli a személyt a maga teljességében
Isten az emberi személyt a maga teljességében világosítja meg, s a gyermekévé fogadás által éri el a Vele való kapcsolat teljességét (vö. Jn 1,13). Isten azt kéri tőlünk, hogy teljes szívünkből, teljes lel-künkből és minden erőnkből szeressük őt. A személynek egyetlen része sincs ebből kizárva, épp ellenkezőleg: mindegyik rész össze van kötve a többivel: a lélek, a szellem, a szív, az értelem és a test együtt alkotják az Úr számára emelt lelki hajlékot. A személy, aki teremtés papjává lett, mindent önmagához kapcsol, ekképpen szólaltatva meg az élettelen valóságokat a Teremtőhöz intézett himnuszában. Az Ige az emberséget az Isten Fiának megtestesülése által kiváltságos módon magára vette, az istenség pedig megszenteli és felszenteli a világmindenséget. Ez ad keresztény tartalmat a helyeknek, gesztusoknak és tárgyaknak, melyek a hívővel együtt kapnak szerepet az istentiszteletben.

101. Áldozatok és felajánlások
A Szentírásban az emberi élet kezdetétől, Káin és Ábel áldozatától fogva megtalálhatók az áldozatok és felajánlások. Rajtuk keresztül nyílik meg a személy az Istennel való találkozásra. De ahhoz, hogy a felajánlás kedvező fogadtatásra találjon, tiszta szív kell – e szabály végigvonul az egész üdvtörténeten. Ez a feltétel tökéletesen teljesül az Újszövetségben, amikor Krisztus „igazságban” imádja az Istent, és mutat be neki kedves áldozatot, és amikor ezt a tettét az ő nevében megismétlik az apostolok és az Egyház. A Kálvária az egyetlen forrása és csúcsa annak az áldozatnak, amely jelenvalóvá válik az eucharisztikus felajánlásban, és amely szüntelenül táplálja a híveket.

Ez a magatartás tükröződik más, hasonlóan kifejező formákban, még ha kevésbé látványosan is. A tömjén felajánlása fontos helyet foglal el, különösen a keleti egyházakban. Eredete az ószövetségi istentiszteletre nyúlik vissza, elsősorban a 140 [141.] zsoltár 2. versére hivatkozva: „Igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé, kezeimnek fölemelése esti áldozat legyen”. Ilyen liturgikus szokások fennmaradtak a keresztény liturgiában: amint tehát az Egyház tisztelettel őrzi az Ószövetséget, miközben Krisztus evangéliumának fényében olvassa, ugyanolyan lélekkel eleveníti föl az ószövetségi gesztusokat és szertartásokat is, amelyeknek értelme az Úr Jézusban válik teljessé. Már Pál apostol utalt a tömjén jelképes értékére, amikor magyarázza az efezusiaknak, hogy Krisztus „jó illatú áldozati adományként adta magát oda Istennek” (Ef 5,2), a filippieknek pedig, hogy adományaik kellemes illatú, Istennek tetsző áldozatok (vö. Fil 4,18), s arról is beszél, hogy a tömjén felajánlása a hit áldozatát és felajánlását jelenti (vö. Fil 2,17). Így tehát megértjük, hogy a keresztény számára a hiteles istentisztelet az Isten szerinti élet.

A keleti katolikus egyházak féltve őrizzék a tömjénezés szokását, s lehetőleg mindig használják a szertartásokon, még hétköznap is, mert ez különösen hozzátartozik saját hagyományukhoz. Minden, ezzel ellentétes szokáson változtatni kell.

102. A templom
Jézus arra tanítja a szamariai asszonyt, hogy sem Jeruzsálemben, sem a Garizim hegyén nem fognak istentiszteletet végezni, hanem Istent lélekben és igazságban kell imádni (vö. Jn 4,21-24). A templom elveszti központi értékét az istentisztelet szempontjából, mert Jézus halálakor a függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig (vö. Mt 27,51). A templom, amely az eljövendő idők képe és hirdetője, értelmének teljességét az Újszövetségben éri el (vö. Mt 5,17). Az Egyház az élő kövekből épült új templom: Krisztus valóban ledöntötte az embereket elválasztó falat, és olyanná alkotta őket, hogy a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává legyenek (vö. Ef 2,14-22). A mennyei Jeruzsálemben már nem lesz templom, hanem „az Isten és a Bárány trónja” áll majd ott (Jel 22,3), a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány lesz a temploma (vö. Jel, 21,22).
 
Az Egyház idejében a megszentelt épület jelül szolgál, amely mutatja az utat afelé, Aki a mennyei és földi teremtmények Ura, a szeráfok Ura, Izrael királya, az egyetlen Szent, aki közénk jött lakni, hogy elvezessen Országába, amely „a mi mennyei hazánk” (Fil 3,20). A földi anyagból épült templom a mennyei oltárnak és szentélynek a jele, ahová belépett Krisztus, aki nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, „hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A szentély tehát egy másik világba, Isten jelenlétébe visz át bennünket. Ezt a két világ, a földi és a mennyei közti kapcsolatot minden keresztény liturgiában gyakran emlegetik. Például egy mindenütt elterjedt eucharisztikus ima azt kéri, hogy „a mi irgalmas Istenünk fogadja ajándékainkat kedves lelki illat gyanánt szent, mennyei és szellemi oltárára”.[82] Szent valóságok világáról van szó, amely különbözik az egyszerű emberi valóságtól. A liturgikus misztérium vezet el bennünket ide, ahol az emberiség visszakapja az isteni dicsőség köntösét, amelyet a bűnbeesés előtt viselt. A keleti templomokban a hajó és a szentély közti szerves kapcsolat szimbolizálja jelen állapotunkat, amelyben mintegy tükörben, homályosan látunk (vö. 1Kor 13,12), mert az egész Egyház még útban van Urának dicsőséges megnyilatkozása felé. Így alakult át és formálódik a jelen életünk az Úrhoz hasonlóvá „a dicsőségben fokról fokra” (2Kor 3,18), túl evilági törekvéseinken, az eljövendő élet felé haladva, amikor is „szemtől szembe” látjuk majd Istent (1Kor 13,12).

103. Az oltár
Az oltár az istentiszteletnek egy másik kifejeződése, amely az Istennek bemutatott áldozati ajándékhoz kapcsolódik. „Noé oltárt épített (...) és égőáldozatot mutatott be” (Ter 8,20). Az összes vallásban megtalálható, jelképes gesztus a kapott jótéteményekért adott hálát fejezi ki, valamint hódolatot, segélykérést és engesztelést. Az oltár, amely fontos szerepet játszott a régi Izrael istentiszteletében, végül egyetlen, központi helyre került, először Mózes idejében a találkozás sátrába, majd Salamon templomába.

Krisztus is hivatkozik rá, amikor a nép vezetőit ezekkel a szavakkal feddi: „Hát mi több, az ajándék vagy az oltár, ami megszenteli az ajándékot? Aki az oltárra esküszik, rá esküszik és mindenre, ami csak rajta van. Aki a templomra esküszik, rá esküszik és arra, aki benne lakik. Aki az égre esküszik, az Isten trónjára esküszik és arra, aki rajta ül” (Mt 23,19-22).

A keleti atyák misztagógiájában a keresztény oltár a liturgikus ünneplés dinamikájában sokféle jelképiséget hordoz, hiszen egyszerre képviseli a szent tipológia összes szintjét az ószövetségi előábrázolástól az újszövetségi beteljesedésig. Ily módon a keresztény oltár egyszerre a régi templombeli Szentek Szentjének beteljesedése, ugyanakkor pedig az új áldozat golgotai oltára is, az utolsó vacsora asztala is, mely ezt elővételezi, az Úr sírja, feltámadásának színhelye. Minden olyan szentségi kegyelem forrása, amely az oltárról ránk árad, valamint a mennyei liturgia oltára, amelynek ikonja az Egyház: vagyis „a menny a földön, ahol a mennyek fölötti Isten lakozik és tartózkodik”.[83]

104. A szentély
A keleti egyházakban a szakrális tér különböző funkciójú, de szervesen egymáshoz kapcsolódó terekre oszlik. Ez Isten Egyházának a képe, amely az Ígéret földje felé zarándokoló hívek szent gyülekezőhelye. Az egyes tagoknak külön helyük van aszerint, hogy mi a küldetésük.

A szentélyt a hajótól rács, függöny vagy ikonosztáz választja el, mert ez a legszentebb hely: itt helyezkedik el az oltár, amelyen az isteni liturgiát ünneplik és felajánlják az áldozatot. Csak az léphet be ide, aki szent szolgálattal van megbízva, hogy elvégezze ezt a szent feladatát.

Körmenetek és más mozgások teremtenek kapcsolatot a hajó és a szentély között, és ezek fokozatosan, pedagógiai elvek alapján irányítják a híveket az oltár felé. Itt nyugszik állandó jelleggel az evangéliumos könyv, innen viszik ünnepélyesen az Ige ünneplésére, és ide hozzák az adományokat a tulajdonképpeni eucharisztikus ünneplés elején, hogy felajánlják az Úrnak. Az oltárról, ahová tették őket, viszik ki ünnepélyesen a szentélyből, hogy hívek részesüljenek belőlük. Ez jelzi azt, hogy az Isten titkát eltakaró függöny föl-lebben a kinyilatkoztatásban, s különösen a Fiú megtestesülésében és húsvéti titkában.

105. Az ambon
Az ambonnak a keleti hagyományban többféle alakja van, jelentése azonban viszonylag egységes. A görög keresztény hagyományban lehet egy rögzített, kiemelkedő építmény a templom hajójában, ahonnan felolvassák az evangéliumot, ahonnan a homíliát is lehet mondani, s erre lépnek fel az énekesek szolgálatuk teljesítésére. A szír egyházak hagyományában ennek megfelelője a béma, a templom közepén álló emelvény a püspök és a papok székeivel, rajta egy Golgotának nevezett kis oltár kereszttel, evangéliumos könyvvel és mécsesekkel. Innen olvassa a diakónus az evangéliumot, innen mondják a homíliát. Amint a kifejezések is emlékeztetnek rá („ambon” a felemelésre utal, „Golgota” pedig az Úr halálára és eltemettetésére). Az ambon jelképisége az Úr üres sírjára is vonatkozik, ahonnan feltámadt, amely azonban csak „jel” marad, ahonnan „a feltámadás angyala”, a diakónus, szüntelenül hirdeti feltámadásunk evangéliumát.[84]

Fontos tehát, hogy ha régi templomok felújításáról vagy újak építéséről van szó, a felelősök figyelmesen tanulmányozzák az itt kifejtett szimbolikát, gondosan vegyék figyelembe, és intézkedjenek arról, hogy a saját hagyományukkal összhangban vissza lehessen állítani az ambon használatát.

106. Az előcsarnok és a keresztelőmedence
Egyéb helyek is kiegészítik a keleti templomokban a szent épületek terének együttesét: ilyen az előcsarnok (narthex) és a keresztelőmedence.

A templom bejáratánál található az előcsarnok, ahol több szertartás is folyik. Például azok, amelyek a katekumenek és a bűnbánók számára vannak fenntartva, a kevésbé ünnepélyes vagy inkább bűnbánati jellegű imádságok, körmenetek, a zsolozsma imaórái és mások.

A keresztelőkutat kolümbéthrának, vagyis a Krisztus halálába való alámerülés medencéjének is nevezik, vagy „Jordánnak”, azaz annak a folyónak, amely az Úr Szentlélekkel való megkeresztelkedése által megszentelődött, s amely ezáltal a bűnnek való meghalás vizévé válik. Az ősi keleti és nyugati hagyományok nagy változatosságot mutatnak a keresztelőkút alakját tekintve. Azonban mindegyiknek közös jellegzetessége, hogy azt a sírt jelképezik, amelybe előbb alámerültek, hogy meghaljanak Krisztussal, majd pedig kiemelkedtek, hogy Vele együtt feltámadjanak az Atya Lelkének működése által.

A keresztelőkútnak rendes körülmények között a tulajdonképpeni templomon kívül kellene elhelyezkednie, mert a frissen megkeresztelt csak a keresztség és a szent műróval való megkenés után csatlakozik teljesen az Egyházhoz, tehát csak akkor léphet a templomba, amely az Egyház jelképe. Abban az esetben, ha a régi épületszerkezet miatt a keresztelőkútnak lehetetlen lenne az épületen kívül helyet találni, legalább a templom bejáratának közelében kell elhelyezni.

107. A kelet felé végzett imádság
Ősi idők óta szokás volt a keleti egyházak imáinál, hogy kelet felé fordulva földre borultak. A szent épületeket is úgy építették, hogy az oltár kelet felé nézzen. Damaszkuszi Szent János ad magyarázatot arra, mit jelent ez a hagyomány: „Nem ostobaság és nem is véletlen, hogy a keleti vidékek felé fordulva imádkozunk (...) Mivel Isten szellemi világosság (1Jn 1,5), és az Írásban Krisztust az Igazságosság Napjának (Mal 3,20) és Keletnek (Zak 3,8 a Hetvenes fordítás szerint) nevezik, ezért ha őt akarjuk imádni, neki kell szentelnünk napkeletet. Az Írás azt mondja: ’Isten kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett’ (Ter 2,8). (.) Úgy imádjuk Istent, hogy régi hazánkat keressük, és afelé fordulunk. Mózes sátrának függönye és engesztelőhelye is kelet felé volt fordítva. Júda törzse, mivel a legkiválóbb volt, a keleti oldalon táborozott (vö. Szám 2,3). Salamon templomában az Úr ajtaja kelet felé nézet (vö. Ez 44,1). Végül a keresztre feszített Úr nyugat felé tekintett, s ezért borulunk le úgy, hogy ő feléje fordulunk. Amikor felment a mennybe, kelet felé emelkedett fel, így imádták a tanítványok, és ugyanígy fog eljönni, mint ahogy a mennybe menni látták (vö. ApCsel 1,11), miként maga az Úr mondja: ’Amint a villám napkeleten támad és napnyugatig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is’ (Mt 24,27). Őt várva borulunk le kelet felé. Íratlan hagyomány ez, amely az apostoloktól származik.”[85]

Ez a gazdag és csodálatos magyarázat értelmezi, hogy miért fordul kelet felé az, aki az eucharisztikus ünneplést vezeti, ahogyan az azon részt vevő nép is. Ez esetben nem arról van szó, hogy a liturgiát a népnek hátat fordítva vezeti a pap – mint ahogy gyakran mondani szokták – hanem a népet zarándoklás közben az Ország felé vezeti, melyet az imában mindannyiszor említünk az Úr eljöveteléig.

Mély értelme van tehát ennek, amelyet több keleti katolikus egyházban fenyeget egy új és nemrégiben keletkezett latin hatás. Ezért úgy kell megőrizni, mint ami nagyon is szerves egységbe forrt össze a keleti liturgikus lelkiséggel.

108. A szentképek
A szentképek igen nagy jelentőségűek, legalábbis egyes keleti egyházakban. A hívek szeme elé tárják azokat a csodálatos tetteket, amelyeket Isten vitt végbe a földön, különösen a megtestesült Ige működése által, de a szentek és az Egyház közvetítésével is. Épp ezért nagy jelentőségük van a liturgikus életben. A liturgia egyik figyelemreméltó sajátossága éppen az, hogy ünnepli, felidézi, jelenvalóvá teszi azokat az eseményeket, melyek által üdvösségünk titokzatosan megvalósul. Az üdvösségtörténet ezen mozzanatainak képi ábrázolása nagyszerűen segíthet abban, hogy felidéződjenek és rögzüljenek azok lelkében és szívében, akik azokat szemlélik. Ennek a szent történetnek minden egyes részlete valójában az isteni hatalomnak egy-egy tette. Ha más képekkel hasonlítjuk össze az ikonokat, ez utóbbiak sajátos jelentősége épp abban rejlik, hogy nem emberi külsőket idéznek fel úgy, mint ahogy azok egy földi szem számára látszanak, hanem a keresztény abszolút újdonságot, „amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott”, és mit az Úr készített „azoknak, akik őt szeretik” (1Kor 2,9), azzal, hogy fentről újjászüli őket, és megmutatja nekik Isten Országát (vö. Jn 3,2).

Az a tény, hogy az ábrázolt személyek mennyei dimenzióját fejezik ki, szent jelleget ad az ikonoknak, s ezáltal bizonyos fokig részesednek az isteniben. Ezért tehát az istentisztelet közvetlen tárgyai, és úgy tiszteljük őket, mint ahogy az Úr képeit, tetteit és azokat a szenteket, akiket ábrázolnak.

Évszázadok során dolgoztak ki mind a keleti, mind a nyugati egyházak olyan technikákat, formákat és módszereket, amelyek összhangban vannak a szent ábrázolásokkal, azért, hogy kifejezzék hitüket, és közel vigyék azt az emberekhez. Míg az utóbbi évszázadok nyugati keresztény művészete fokozatosan naturalista irányba fejlődött, a keleti egyházak hűségesebbek maradtak ahhoz, ahogyan régen felidézték és ábrázolták a mennyei valóságokat. Még ma is számos és különféle iskola folytatja ezt a hagyományt, és készít ikonokat, freskókat, textileket vagy más tárgyakat, folyamatosan követve a régi mintákat, gyakran úgy, hogy figyelembe veszik a mai kultúra igényeit is. A Nyugat maga fedezte fel újra, milyen magasrendű hitbeli és művészeti tartalommal rendelkeznek az ikonok.

Számos keleti katolikus egyház ezen a téren gyakran alávetette magát olyan nyugati hatásoknak, melyek olykor nem is túl magas színvonalat képviseltek, de egyszerűbbek voltak, ellenben idegenek a saját hagyományuk igényei és jelentése szempontjából. Elengedhetetlenül fontos, hogy ezek az egyházak előkészítsék saját szokásaik szervezett helyreállítását, ha el akarják kerülni, hogy a szertartások kevert jellegűek és ellentmondásosak legyenek. A helyek elrendezését, a képeket, a liturgikus ruhákat, a szent tárgyakat nem szabad az egyes személyek ízlésére bízni, hanem meg kell felelniük a szertartások belső követelményeinek, és egymással összhangban kell lenniük.

109. Kötelező a hagyományhoz való hűséges ragaszkodás
Tagadhatatlan, hogy a keleti katolikus egyházak, jobbára az utóbbi időkben, ki voltak téve olyan szakrális művészeti stílusok befolyásának, amelyek teljesen idegenek voltak örökségüktől akár a szent épületek külső formája, akár a belső terek elosztása és a szentképek tekintetében. Az eddig mondottakból viszont kiderül, hogy a keleti liturgiáknak épp az a sajátosságuk és különlegességük, hogy szavak, gesztusok, terek és tárgyak mind harmonikus egységben vannak egymással. Amikor új istentiszteleti helyeket terveznek, mindig ehhez kell visszanyúlni. Ez, természetesen, megköveteli, hogy a klérus rendelkezzék a hagyomány elmélyült ismeretével, a hívek pedig folyamatosan alapos és rendszeres képzésben részesüljenek, hogy képesek legyenek teljesen felfogni a rájuk bízott jelek gazdagságát. A ragaszkodás nem jelent ugyanakkor anakronisztikus megrögzöttséget, amint azt a szent művészet fejlődése – még Keleten is – bizonyítja, hanem olyan fejlődést, amely tökéletes összhangban van a liturgikus ünneplés mély és változatlan értelmével.

110. A szent művészettel foglalkozó bizottság
A különböző sajátjogú egyházaknak meg kell találniuk, és ki kell nevelniük ezen a téren a saját szakembereiket, és ahol még nem volna, haladéktalanul föl kell állítaniuk a szent művészettel foglalkozó bizottságokat, melyeknek az lesz a jól meghatározott feladatuk, hogy ellenőrizzék, vajon az új templomok vagy kápolnák tervei, azok díszítései, valamint a régi templomok felújításai megfelelnek-e a saját liturgikus hagyományuk elveinek és értelmének. Ezen kívül feladatuk, hogy felülvizsgálják a jelenlegi épületek állapotát, javításokat ajánljanak, és esetleges beavatkozásokat javasoljanak.

111. Központi Szakrális Művészeti Hivatal felállítása
A szakrális művészet számára hivatal jött létre a Keleti Egyházak Kongregációja mellett, amely együttműködik az Egyházi Kulturális Javak Pápai Bizottságával, s az a feladata, hogy segítse a keleti katolikus egyházakat saját szakrális művészeti örökségük megóvásában, útbaigazításokat adjon új templomok építéséhez, a már meglevő terek belső szervezéséhez és szerkezeti átalakításához. A főpásztorok – különösen abban az esetben, ha területükön nincsenek szakemberek – e hivatalhoz fordulhatnak, amikor ilyen jellegű feladatok előtt állnak.

ÖSSZEGZÉS

112. Végső megfontolások
Jelen Instrukciónak az a célja, hogy segítse a római egyházzal teljes közösségben levő keleti egyházakat azon erőfeszítéseikben, hogy megadják a liturgikus ünneplésnek azt a kiemelt helyet, mely őt az egyházi életben megilleti, mégpedig azáltal, hogy teljes hűséggel fordulnak különleges hagyományaik saját szelleme iránt.

A Hagyomány teljes visszaállításához való ragaszkodás nem akarja akadályozni a modern kultúra iránti fogékony alkalmazkodást. Éppen arra van szükség, hogy a jövőben részletesebben tárgyaljuk ennek lehetőségeit, azzal az élő reménnyel, hogy ez úgy valósulhasson meg, hogy a közben szerzett tapasztalatok az ortodox egyházak számára is hasznosak lehetnek, elsősorban azokon a területeken, ahol ezen a téren különösen sürgető gondokkal kell szembenézniük.

Addig is elsőrendű fontosságúnak tűnik, hogy hangsúlyozzunk bizonyos általános elveket, amelyek mindenekelőtt a teljes következetességet igyekeznek visszaállítani a keleti katolikus egyházak liturgiájában, mégpedig úgy, hogy az egész Egyház gazdagodjék ezzel a sajátos örökséggel.

Az itt közölt iránymutatások kiegészülhetnek az egyes sajátjogú egyházak közreműködése és a tőlük érkező visszajelzések által. Fontos, hogy ők is figyelmet szenteljenek ezeknek a kérdéseknek, és tanulmányozzák, hogyan kell azokat alkalmazni a különböző hagyományokban és a különféle körülmények között.

Az Instrukció megalkotásában a Keleti Egyházak Kongregációja abból a bőséges tapasztalatából merített, amelyet liturgikus téren évtizedes munkája során szerzett. Köszönet a keretein belül működő Liturgikus Bizottság példás közreműködésért is. E bizottság munkája nyomán olyan liturgikus szövegek jelentek meg, amelyeket nem csupán a keleti katolikus egyházak értékeltek nagyra, bár elsősorban nekik készültek, hanem kutatók és ortodox testvérek is. Általános elismerésünket fejezzük ki e Bizottság tagjai felé, akik idejüket és szaktudásukat a keleti egyházak szolgálatának szentelték és szentelik továbbra is.

Mária, a megváltás legszebb gyümölcse, az Atya akaratát készségesen teljesítő szolgáló, az emberi természetet felvevő Fiú szent frigyszekrénye, a templom, akit a Szentlélek borított be árnyékával. Ő, aki befogadta Isten szavát, szívében őrizte, s az Úrhoz intézve dicsérő énekét magasztalta őt nagyvoltáért és jóságáért. Az Egyház Anyja támogassa a keleti katolikus egyházak elkötelezettségét a liturgikus örökség kibontakoztatása iránt, s irányítsa útjukat a tökéletes, mennyei liturgia felé, hogy amikor majd eljön az Úr, az emberiség úgy láthassa Istent, amint van, a Legszentebb Háromság szüntelen imádásában.

A Keleti Egyházak Kongregációjának székhelyén, 1996. január 6-án, az Úr Epifániájának ünnepén.

Achille Card. Silvestrini
prefektus
† Miroslav S. Marusyn
titkár

Jegyzetek:
[1] II. János Pál: Kelet világossága kezdetű apostoli levele (1995. május 2.), 5.: AAS 87 (1995) 749; vö. magyarul: Szent István Társulat, Budapest, é. n. 9.
[2] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio kezdetű határozat az ökumenizmusról, 15.
[3] II. János Pál: Kelet világossága, 6. 12.
[4] Alexandriai Kelemen: Paidagógosz, III. 1, 1: Sources chrétiennes 158. 12.
[5] II. János Pál: Kelet világossága, 11. 19–20.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio, 15.
[7] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúció a szent liturgiáról, 43.
[8] Vö. uo. 2.
[9] Vö. uo. 3.
[10] Vö. uo. 3 és a II. János Pál által 1983. január 25-én kihirdetett Egyházi Törvénykönyv (CIC) 1. kán.
[11] Vö. AAS 82 (1990) 1037–1038.
[12] Vö. A II. János Pál által 1990. október 18-án kihirdetett Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe (CCEO) 39. kán.
[13] Vö. CCEO 38. kán.
[14] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium Ecclesiarum kezdetű határozat a keleti katolikus egyházakról, 6.
[15] Vö. CCEO 31. és 1465. kánonok.
[16] Vö. CCEO 40. kán. 1. § is.
[17] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium Ecclesiarum, 6.
[18] II. János Pál homiliája az 1987. november 21-én tartott örmény szertartású isteni liturgián: Osservatore Romano (1987. november 23–24.) 6.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. 485–556-hoz, 5.
[19] Vö. VI. Pál 1974. március 18-án tartott beszéde: Nuntia 1 (1975) 6.
[20] II. János Pál beszéde, amelyet a romániai bizánci szertartású katolikus egyház lelkipásztori problémáit tárgyaló összejövetel résztvevőihez 1994. január 22-én intézett: L’Osservatore Romano (1994. január 22.) 5.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, 49 (1994) 2.
[21] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 10. «Culmen et fons».
[22] Vö. a katekumen-avató ima a bizánci hagyományban.
[23] II. János Pál: Kelet világossága, 27; 42–43.
[24] II. János Pálnak 1989. augusztus 6-án az Örmény Katolikus Pátriárkátus szinódusi résztvevőjéhez intézett beszéde: Osservatore Romano (1989. augusztus 27.) 7.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. a 485-556-hoz, 42.
[25] II. János Pál pápa homíliája az alexandriai-kopt szertartású tömjén-imádság alkalmával (1988. augusztus 14.): L’Osservatore Romano (1988. augusztus 16–17.) 5.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. 485-556-hoz, 24.
[26] Vö. II. János Pál pápa beszéde a romániai bizánci szertartású katolikus egyház lelkipásztori problémáival foglalkozó összejövetel résztvevőihez (1994. január 22.): L’Osservatore Romano (1994. január 22.) 5.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali 49 (1994) 2.
[27] Vö. CCEO 114. kán. 1. § és 124. kán.
[28] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium Ecclesiarum, 6.
[29] II. János Pál homíliája az 1987. november 21-én tartott, örmény szertartású isteni liturgián: L’Osservatore Romano (1987. november 23–24.) 6.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. 485–556-hoz, 6.
[30] Antiochiai Ignác: Levél a magnésziaiakhoz, VII. 1–2: Sources chrétiennes 10A, 84–86 (magyarul: Az apostoli atyák [ford. Vanyó L.; Ókeresztény írók 3], Budapest 1980. 173).
[31] Indiculus, cap. 8: DS 246/139; vö. Prosper Aquitanus: De vocatione omnium gentium I. 12: Patrologia cursus completus. Series Latina 51, 664C.
[32] Lyoni Ireneusz: Az eretnekségek ellen IV. 18, 5: Sources chrétiennes 100, 610.
[33] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 2.
[34] Vö. CCEO 880. kán. 2. §, amely utal a 40. kán. 1. §-ra.
[35] Vö. CCEO 880. kán. 3. §, amely az összeset felsorolja.
[36] Vö. CCEO 881. kán.
[37] Vö. CCEO 880. kán. 1–2. §§.
[38] Vö. CCEO 882. kán.
[39] Vö. Szent Bazil bizánci anaforája.
[40] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium Ecclesiarum, 12.
[41] Vö. pl. Hippolütosznak 217 táján írt Apostoli hagyományát (Sources chrétiennes 11; magyarul: Az ókeresztény kor egyházfegyelme [ford. Erdő P.; Ókeresztény írók 5], Budapest 1983. 83–107.), ugyanígy a keleti és nyugati egyházatyák keresztségi katekéziseit és az azokat követő misztagógikus katekéziseket.
[42] Vö. CCEO 675. kán. 1. §.
[43] Vö. CCEO 692. kán.
[44] Vö. CCEO 682. kán.
[45] Vö. CCEO 681. kán. 1. § 1.
[46] Vö. pl. a latin egyházban, CIC 851. kán.
[47] Constitutiones Ecclesiae Aegyptiacae, III. 2: idézi a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium konstitúciója az egyházról, 29.
[48] Vö. pl. CIC 854. kán.
[49] Vö. CIC 880. kán. 1. §.
[50] Vö. Antiochiai Ignác: Levél az efezusiakhoz III–IV: Sources chrétiennes 10A, 60–62 (magyarul: Az apostoli atyák [ford. Vanyó L.; Ókeresztény írók 3], Budapest 1980. 164–165).
[51] Vö. CCEO 693. kán.
[52] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Concilium, 7.
[53] Vö. uo. 35., valamint 52.
[54] Kabaszilasz Miklós: A Krisztusban való élet, IV. 10, 26: Sources chrétiennes 355, 270. 288.
[55] Vö. pl. 699. kán. 2. és 3. §§.
[56] Niszibiszi Narszai: Az Egyház misztériumainak magyarázata: A. Mingana (ed.), Narsai Doctoris Syri Homiliae et Carmina, Mosul 1905. I. 294.
[57] Vö. XIV. Benedek Certiores effecti enciklikája (1742. november 13.), 3.: Benedicti PP. XIV. Bullarium I. 212.
[58] Vö. XII. Pius Mediator Dei enciklikája (1947. november 20.), 118.: AAS 39 (1947) 564–566.
[59] Vö. CCEO 715. kán. 1. §.
[60] Nerszesz Snorhali: Körlevél (Jeruzsálem 1871. 53).
[61] Vö. CCEO 324. és 326. kánonok.
[62] Vö. CCEO 903. kán.
[63] Antiochiai Ignác: Levél a szmirnaiakhoz, VIII. 1: Sources chrétiennes 10A, 138 (magyarul: Az apostoli atyák [ford. Vanyó L.; Ókeresztény írók 3], Budapest 1980. 190).
[64] „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24).
[65] Vö. CCEO 695. kán.
[66] Vö. CIC 1108. kán. 1. §.
[67] CCEO 829. kán. 1. §; vö. CIC 1109. kán.
[68] Vö. CIC 1111. kán. 1. §.
[69] Vö. CCEO 40. kán. 3. §.
[70] Vö. CCEO 834. kán. 2. §.
[71] A beöltözés utáni ima a bizánci szertartású keresztségben.
[72] Szent Bazil és Aranyszájú Szent János bizánci isteni liturgiáinak proszkomidia-imája.
[73] Szent Bazil és Aranyszájú Szent János bizánci isteni liturgiája.
[74] Vö. CCEO 720. kán. 1. §.
[75] Vö. CCEO 719. kán.
[76] Vö. CCEO 736. kán. 1. §.
[77] „Márpedig a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá” (Iz 53,4).
[78] Apostoli Konstitúciók, II. 59, 2: Sources chrétiennes 320, 324.
[79] II. János Pál: Kelet világossága, 10; 18.
[80] Vö. CCEO 199. kán. 2. §; 327. és 473. kánonok.
[81] Vö. CCEO 289. kán. 2. § és 346. kán. 2. és 3. §.
[82] Vö. pl. a konstantinápolyi hagyományú egyházak isteni liturgiáinak a Miatyánk előtti ekténiája.
[83] Konstantinápolyi Germanosz: Egyháztörténet: Patrologiae cursus completus. Series Graeca 98, 384 B.
[84] Vö. uo. Patrologiae cursus completus. Series Graeca 98, 392A.
[85] Damaszkuszi János: Az igaz hit kifejtése, IV. 12: Patrologiae cursus completus. Series Graeca 94, 1133–1136.

A fordítás alapjául szolgáló mű:
Istruzione per l’applicazione delle prescrizioni liturgiche del Codice dei Canoni delle Chiese Orientali,
Citta del Vaticano, Libreria Editrice Vaticana 1996
Fordította: Kocsis Péter Fülöp Hajdúdorogi megyéspüspök
Lektorálta: Dr. Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem és Dr. Pákozdi István
© Szent István Társulat, 2010
ISBN 963 360 615 2 összkiadás ISBN 978 963 277 194 6 XXXVII. kötet
Szent István Társulat 1053 Budapest, Veres Pálné u. 24.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató



Napi evangelium
Barátom, nem vagyok igazságtalan veled.
  Mt 20,1-16a

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum